Caribbean Carnival – Karib karnevál New Yorkban

Szeptember első hétfőjén New Yorkban két fehér ember utazott a metrón. Amerikában ez munkaszüneti nap, a munka napja. Vagy munka ünnepe is lehet akár, ők ugyanis nem ünneplik május elsejét. Nemcsak hogy ez volt az első három napos hétvége itt tartózkodásom során, de ekkor jött a barátnőm is meglátogatni Magyarországról, így duplán ki akartam tenni magamért a programok szervezését illetően. Az internetet napokig bújva lassan összeállt a kép: nem hagyhatjuk ki a Karibi felvonulást (Caribbean Carnival), amikor a város legnagyobb rendezvénye keretében minden évben kétmillió ember csinál karnevált Brooklyn utcáin. Így annak biztos tudatában, hogy valami nagyon kivételesben lesz részünk, nekivágtunk a New York-i metró East River alatt fúrt alagútjai egyikének.

Caribbean Carnival – Karib karnevál New Yorkban részletei…

Harlem

125. utca, metrómegálló. A híres Harlem szíve. Munka után sietek le az aluljáróba a sínekhez. Már messziről hallom a kiabálást.

Még nem tudom kivenni, mi az, de hallatszik, hogy valami rendkívüli történik lent. Ahogy közeledem, szépen lassan kitisztul előttem a három huszonéves fekete képe a lépcsőn állva, miközben iszonyatosan kiabálnak, negyedik társuk pedig a peronon feléjük rohan, és egy női táskát lendületből átpasszol hozzájuk.

– Rohanj, gyorsabban!!

Harlem részletei…

New York-i metró: New York Subway

Ha van valami ebben a városban, ami igazán New York-i, az a metró (New York City Subway vagy egyszerűen New York Subway). A metró nélkül New York nem lenne New York, és ez a metró nem lenne az a metró, ha nem ebben a városban lenne. A New York Subway 368 km hosszúságban kanyarog az utcák alatt és fölött. 28 vonal, a világ legnagyobb városi földalatti vasúti hálózata. Ezek alapján kicsinek tartod New Yorkot? Ebben még nincsenek benne az elővárosi vasutak, a normál vasutak, a New Jersey PATH, a vezető nélküli AirTrain, a Staten Island Railway…

Az egész várost behálózó rendszer nagyon jól láthatóan egy feladat ellátására készült: a külső városrészekből Manhattanba szállítani a világ gazdaságát működtető dolgozókat. A sziget déli csücskén fut össze szinte az összes vonal, a Wall street környékén szó szerint utcánként alternatív közlekedési lehetőséget biztosítva. A legnagyobb cégek irodaházai külön metrólejáróval rendelkeznek, így vonva meg a közlekedési dugóra való hivatkozás, és a szabad levegő élvezetének lehetőségét alkalmazottaiktól.

New York-i metró: New York Subway részletei…

Washington, DC

A főváros. Csak egy rövid történet róla bevezetőként: Valamikor a függetlenségi háború után, amikor még Philadelphia töltötte be ezt a szerepet, kijelöltek a térképen egy négyzetet. Egy (majdnem) szabályos négyzetet a Potomac folyó két partján. Legyen ez a főváros, mondák az urak, és ez lett. Ott (majdnem) szabályos vonalvezetéssel megtervezték az utcákat, a tereket, a parkokat. Aztán Virginia állam visszakérte a maga részét, így ma csak a marylandi fél négyzet a hivatalos DC, District of Columbia, a folyó bal partján.

Persze a város mára jócskán túlnőtt keretein, és sem a folyónál, sem a tökéletesen egyenes határnál nincs vége. A hivatalnokok nagy része a két külső állam valamelyikéből jár be, a metró (amit angol nyelvterületen tudomásom szerint egyedül itt hívnak „metro”-nak) is kijut ide. A Pentagon is a folyó jobb partján van, hogy mást ne említsek.

Washington, DC részletei…

Szeptember 11.

Hol töltse az ember szeptember 11-ét Amerikában, ha nem a WTC romjainál?

Habár e gondolatmenetet valószínűleg nem mindenki osztja, hozzám igen közel áll. Ahogy harmadiknak Magyarországról megérkezett társunkhoz is. Így hát nem volt mit tenni, csütörtökön (értsd: szeptember 11-én) munka után azonnal rohantunk az állomásra, és fölszálltunk az első vonatra, ami bevitt minket New Yorkba.

Szeptember 11. részletei…

New York

Első hétvégén nem hagytuk ki, hogy bemenjünk New Yorkba. Itt vagyunk a közelében, és egyikünk sem járt még ott, így nem volt nehéz rávenni magunkat, hogy vasárnap teljes napunkat ott töltsük.
Reggel kényelmesen felkeltünk, és lementünk az állomásra. Greenwich kb. 50 km-re van a várostól, és HÉV szerű vonatokkal lehet bejutni. Hétvégén óránként. Az ember fölszáll rá, és kényelmesen beutazik. Vasárnap legalábbis nálunk még lehet ülőhelyet találni, a vonat légkondicionált, tehát minden rendben. Kb. egy óra az út, és a legbelvárosabb belvárosba érkezünk.
A Grand Central pályaudvarra, ami egy igazán impozáns épület. Leírni nem lehet, de hatalmas várócsarnokát már több filmben láttam szerepelni, és amikor az ember belép, igazán megérinti a pompa, meg kissé a megalománia szele e kora-XX. századból itt maradt, máig is funkcionálisan is és az amerikai nagyság hirdetését illetően is jól működő épületben. Mindez ráadásul a 42. utcában van, ami Manhattan központjának számít.
Leszálltunk a vonatról, és először is elcsodálkoztunk a felhőkarcolókon. Azt hiszem ez kötelező, ha az ember először jár itt. Miután szereztünk egy térképet, kinéztük magunknak az Empire State Buildinget. Sok ötletünk nem volt, hogy mit csináljunk, az jó látványosnak ígérkezett, nem is volt túl messze, meg hát valamennyit sétálni is lehet, ami pedig ebben a városban az egyik legérdekesebb tennivaló.
Eljutottunk az Empire State Buildinghez, és megpróbáltunk fölmenni. Ez nem olyan egyszerű feladat. Egyszer sorba kell állni, amikor az épületbe szeretnél bejutni. Itt mindenedet átvizsgálják fémdetektorral. Ezután mindenféle tábla nélkül meg kell találni egy következő sort, ahol a jegyeket lehet megvenni. Ez kb. fél óra. Mármint a sor. De a hátunk mögött üres kordonok arra utaltak, hogy másoknak nincs ekkora szerencséje. Ha megvetted a jegyeket, akkor oda kell menni a liftekhez, és sorba állni, hogy bejuss valamelyikbe.
A lift fölvisz a 80. emeletre. Ott kiszállsz, és átmész egy másik sorhoz. Egy hatalmas teremben állsz, a sor tekereg mint a kígyó, az ablakok leredőnyözve, hogy növeljék a feszültséget. Azt tudod, hogy most már majdnem a világ tetején állsz (nem sok ennél magasabb épület van még most sem a földön, főleg ahová föl lehet jutni, meg főleg két éve), és csak rengeteg embert látsz türelmesen várakozni, meg reklámokat a TV-ben, hogy milyen jó is a kitudja milyen márkájú városnéző fülhallgató. Az ablakokon túlra pedig szelíden odaképzeled a látványt, New Yorkot a magasból, amiért jöttél és kifizettél 11 dollárt és már eddig is vártál majdnem egy órát. Csak reménykedsz benne, hogy egyszer neked is lesz részed benne. Szépen lassan eljutsz a liftekhez, amik fölvisznek a 86. emeletre, ami a teteje az épületnek, legalábbis ameddig turisták mehetnek.
Innen már kimehetsz a teraszra, és eléd tárul az egész város, vagy még több is. Nagyon szédítő látvány, megéri a várakozást. Minden alattad, hatalmas házak tűnnek kis viskónak ha lenézel, és az egész várost egy mozdulatlan kőtömegnek látod. Persze a város az város ameddig a szem ellát. Lenyűgöző az érzés, mi háromszor körbesétáltunk, hogy beteljünk azzal, amit látunk. Lefelé kicsit gyorsabb az út, és pillanatok alatt lent vagy a földszinten.
A sétánkat folytattuk délre, és megnéztük Greenwich Village-t. Ennek semmi köze ahhoz a helyhez, ahol lakunk, ez Manhattannak az a része, amit bohémnegyednek is hívnak. Hihetetlen élet mindenfelé, nem is lehet itt leírni, de az ember itt érzi igazán azt a lüktetést, amit New Yorktól elvár.
Megnéztük a Manhattan sziget déli csücskét is, a lerombolt tornyok helyét, ez elég megrázó volt így közelről. Végigsétáltunk a Wall streeten, persze ilyenkor errefelé nem sok mozgás van. Kijutottunk a kikötőbe, ahová a kompok érkeznek az ingázókkal hétköznapokon. Itt sikerült fölszállnunk egy Beast (szörnyeteg) nevű hajóra, ami igazi szórakozási élményt jelentett.
A jegyvásárlásnál azzal fogadnak, hogy terhes nők, szívbetegek stb. nem szállhatnak föl. Ez amolyan amerikai túlbiztosítottságnak tűnik. Megveszed a jegyet, eddig rendben. Beszállsz a hajóra, ami olyan mint egy verseny-motorcsónak, csak kb. 80 fős, és egy harapós szörnyetegnek van kifestve. A beszállásnál is minden rendben. Igazi amerikai életimádók fogadnak, amilyet az ember a filmekről elképzel. Nagy hasú, bajuszos, napszemüveges, egy szál pólóban járkáló 40 év körüli faszik. Kapitány meg kísérője. Mindegyiken kis rádiós mikrofon.
Amikor beszállsz a hajóba, akkor megkezdődik a szívatás. Nem olyan eszeveszett, de nálunk szerintem nem mernék ezt bevállalni. Azzal kezdik, hogy mikrofonnal hangolják a népet, aki itt meglepően fogékony is. Tehát a 80 turista ül a hajón, és ha a szakállas azt mondja, hogy üvöltsünk, akkor mindenki – gyerek, felnőtt, nagyapa – fülig érő szájjal üvölt.
A hajó mindenféle szóbeli ijesztgetések közepette kifut a kikötőből, szép lassan. Amikor kijjebb vagyunk, a mikrofonban megkérdezik, hogy kezdődhet-e a móka. A tömeg üvöltésére hihetetlen hangerővel nagyon pörgős zenét nyomnak oldalról a füledbe, és az addig lágyan ringatózó hajót megindítják az óceánnak. Olyan erő van abban a motorban, amit még motorcsónaktól sem vár el az ember. Állítólag 40-50 mérfölddel megy, ami nem gyenge.
Az egész út erről szól. Üvöltő zene, vigyorgó emberek, mindez hatalmas sebességgel száguldozva a vízen, néhány száz méterre a manhattani felhőkarcolóktól. A Szabadság-szobor környékén szembejön a másik Beast, ami a West Side-on lévő kikötőből indult, és azzal szórakoznak, hogy egymásnak csinált hullámokon dobálják a hajót teljes sebességgel. Szóval az egyik hajó a másik által keltett hullámokon ugrál, a másik meg fordítva. Közben a szakállasok vízipuskával – ennek minden elképzelhető méretével és kiadásával –, vízzel töltött léggömbökkel locsolják a közönséget. Ahogy mondom. Tengervízzel. Aki láthatóan kevésbé bírja, arra még többet öntenek. A végén már a pezsgős vödör is játszik, néha üresen (ilyenkor a poén annak a szerencsétlennek az arca, aki azt hiszi, hogy ráborítanak egy vödör vizet és a vödörben nincs semmi), majd rögtön utána tényleg vízzel tele, amikor is az újabb áldozat már előre röhög, hogy rá sem fognak semmit önteni. Utána meg a többiek röhögnek rajta.
A két hajó egymás mellett száguld, rádión összehangolva a zene, hogy mindkét hajón ugyanaz szóljon. A két kapitányok a hajó tetején egy kör alakú, nyitott fülkében állnak, majd a teljes sebesség mellet fölmásznak a tetejére, és a tomboló zene ritmusára verseny fekvőtámaszt nyomnak, miközben a hajók száguldanak, egymástól nem több, mint 8 méterre.
Az egész Beast-es utazás így telt el, és tényleg igazi élmény volt. A kikötőből elindultunk vissza a pályaudvarra, én közben mezítláb, mert a cipő annyira feltörte a lábamat, hogy vérzett, tehát egyszerűbbnek láttam New York utcáit kezemben a cipőmmel róni, még a metróra is így szállva föl.
A metrót úgy értük el, hogy Murphy valahol a közelben tenyereibe nagyot köpve dörzsölgette azokat. Miután rájöttünk, hogy lassan muszáj lesz feladni a gyaloglást, hogy elérjük a vonatot, megtaláltuk azt a lejárót, amin a nekünk megfelelő metrót lehet elérni. Amikor lementünk, a Marci bement a kapun az előre váltott jegyével, és én is beálltam, hogy végighúzzam az enyémet az olvasón. Az pedig nem engedett. Folyton csak azt írta ki, hogy húzzam le még egyszer. Hiába húzogattam, csak nem engedett be. Azt jó előre a lelkemre kötötték, hogy ne próbáljak meg bemászni a kapun, mert azonnal rám szállnak a biztonságiak. Tehát én szépen, türelmesen próbáltam a jegyemet az egyik majd másik kapu torkán lenyomni, a siker legkisebb érzete nélkül.
Közben befutott a metró, és nekem csak nem sikerült bejutnom, bármelyik kapunál is próbálkoztam. Amikor a metró kinyitotta az ajtóit, a Marcinak eszébe jutott, hogy ideadja a saját jegyét. Persze azt már eltette, így megpróbálta kiszedni a táskájából, a kapkodásnak köszönhetően elég kevés sikerrel. Nagy nehezen kinyitotta, és elővette a jegyet, amikor a metróban már szóltak, hogy menni szeretnének (nem ilyen kedvesen, gyakorlatilag az ajtók záródnak szöveg). A Marci ideadta a jegyet, és én kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, ne engedje el a metrót.
Majd lehúztam a jegyet, és az ajtó azonnal beengedett. Ekkor a metrónak már elkezdtek záródni az ajtói, a Marci pedig állt előtte, és nem tudta mit csináljon. Ismét kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, mert lekéssük a vonatot. Megfogta az ajtót, ami már majdnem becsukódott. Én rohantam a kapuktól, a metrónak minden ajtaja zárva, csak az az egy nem. A Marci nézett rám nagy szemekkel, hogy most ez tényleg megáll itt, vagy elindul, kezében az ajtóval. Odavetettem magam, és szétnyomva az ajtót, beestünk a kocsiba. Én persze mezítláb, kezemben a cipőmmel. Még ezek a sokat látott New Yorkiak is csak néztek.
A metró elindult, és szépen lassan közeledett a pályaudvar felé, ahogy a nagymutató is a 8-ashoz, amikor a vonatunk indult. Kb. 38-kor kiugrottunk a kocsiból, és én mezítláb folytatva utamat rohantam föl a lépcsőkön, át a hatalmas csarnokon, kiderítve, hogy honnan megy a vonatunk. Elértük.