Boston

Boston

Ez a szegény város kissé homályos szűrőn keresztül mutatta meg az arcát számomra. A szívembe így is belopódzott, de ehhez jól meg kellett dolgoznia a vele járó sok kellemetlenség miatt!

Először két lakótársammal mentünk, kocsival.

Autónk eddig jól viselt mindent. A 11 éves Ford Taurus kombi, a tipikus amerikai családi autó jól bírta a megtett mérföldezreket, a szerelő hiányát, és a három autórettentő sofőrt: a tanulót, a kétbalkezest és a faszagyereket. Először éppen Boston előtt néhány héttel hálálta meg a keréknyomás-ellenőrzés szisztematikus elhalasztását egy defekttel. Aztán Bostonban meg az nem tetszett neki, hogy hideg időben nem kap fagyállót. Nem túlzás ez egy autótól?

És pont akkor robbant le, amikor buliba akartunk menni, a szombat éjszaka közepén! Nem volt elég, hogy az égiekhez imádkozva küzdhettük el utolsó erejéből egy vasárnap is nyitva tartó szerviz elé. Még az is kevés volt, hogy vendéglátónk apukája 50 kilométerről éjjel egykor jöhetett értünk a saját kocsijával. Sőt, két órát ültünk és álltunk a hidegben, amíg megérkezett. Mindez nem volt elég. Még a buliról is lemaradtunk! Ez volt a legrosszabb!

Másodszor busszal mentem Bostonba a Hektorral. Az is élmény volt.

Kínai negyedből indul, kínai negyedbe érkezik a Fung Wha Busz. A keleti part nagyvárosai között jár, hajdanán csak a helyi kínai populáció utazási igényeit kielégítendő, ma már az egyéb közlekedési eszközök teljes jogú versenytársaként. New York és Boston között hajnaltól késő estig óránként van járat, néha több is. Az ár 10 dollár egy menetre, ami megdöbbentően alacsony, hiszen az olcsó benzin országában is 30 körül van csak az üzemanyag kocsival, vagy például 50 a vonat fejenként. 10 dollárért errefelé egyébként sem sok mindent kapni! Ezek pedig modern, légkondicionált buszok, amik pontosan és gyorsan járnak a városok között. Ma már csak az utasok fele ferde szemű, nem érzed idegennek sem magad. Miért fizess akkor többet?

Amikor megérkeztünk, első utunk a hotelba vezetett: nem érdemes csomagokkal várost nézni! A metrótól majd’ ötszáz métert gyalogoltunk a szállodáig. Már messziről kiszúrtam a hatalmas, szivárványos zászlót a bejárat fölött, de ez csak egy kisebb rossz érzést ébresztett bennem, nem volt okom aggodalomra. Gyalogoltunk tovább a csomagokkal. A weblapon, ahol a szállást foglaltam, jelezték ugyan, hogy ez „gay-friendly” létesítmény, de ez az én agyba épített értelmező szótáram szerint csupán annyit jelent, hogy nem fognak kirúgni, ha a saját nemed iránt vonzódsz.

Odaértünk az épülethez. A szivárványos zászlót erőteljesen fújta a hűvös őszi szél, már nem lehetett nem észre venni. A sarokról az üvegen át jól be lehetett látni a hotel bárját, ahol a kora délutáni holt szezon zajlott. Néhány pár ült az asztaloknál és beszélgetett, néhányan a bárpultnál iszogattak. Két szerelmes kicsit arrébb éppen egymás csillogó szemébe nézve örült egymásnak. Egytől egyig férfiak.
Semmi bajom nincs a homoszexualitással általában, vagy akár a homoszexuálisokkal sem. De ott, akkor, a bejárat előtt bizony megnőtt a gombóc a torkomban, és a Hektorhoz kellett segítségül fordulnom, hogy vajon hagyjuk-e veszni, amit szállásra kifizettünk és keressünk másik helyet, vagy lesz ami lesz, lépjünk be. Persze őt nem nagyon zavarta a helyzet, elvégre a kínálatból ítélve láthatóan neki volt kevesebb félnivalója. Ha valaki esetleg nem tudná, a Hektor neve ellenére ízig vérig nőből van.

Teljes lelkesedéssel fogadtak minket, senki sem botránkozott meg egy konvencionális pár láttán. Talán még szerencsénk is volt, ugyanis a legfölső emelet legszélső szobáját kaptuk, mintegy jelezve, hogy azért mégsem tartozunk teljesen oda. Így pedig a Bostonban talált legolcsóbb szállás 270°-os panoráma kilátást nyújtott a teljes belvárosra, amit pedig valószínűleg csak háromszoros árért kaptunk volna meg egyébként.

Boston szép. A modern Amerika egyik bölcsője. Abból a szempontból legalábbis mindenképpen, hogy ez volt először modern értelemben vett város Észak-Amerikában. Azt a száz évet is meg lehet ám érezni, amennyivel idősebb a többinél. Vannak régi épületek, szűk utcák, hangulatos terek. Vagyis amit mi Európában városi hangulatnak nevezünk, de ami egyébként annyira hiányzik ebből az országból.
És van barbárság. Mert az is van. Első helyre kívánkozik az ötvenes évek helyi hajtása. Valószínűleg háromszoros Sztálin díjjal tüntették volna ki a saját korában azt a várostervezőt, aki megálmodta: Vezessük oly módon át Bostonon az I93-as autópályát, hogy a belváros szövetébe hosszú, egyenes sávot vágunk a házakat lerombolva, és oda emeljük vasból, két emelet magasan a kétszer három sávos utat. Szép zöldre festjük, így aki akarja sem tudja eltéveszteni, és még egészen véletlenül sem illik majd a környezetbe.

Boston Big Dig

Ötven évbe tellett, mire akarat és pénz egybeállt e terv nyomainak eltűntetésére. Szerencse a szerencsétlenségben számomra, hogy e városszépítő projekt beteljesülésének utolsó pillanataiban vetett erre a sors, így látva még a szörnyet is első utamon, de tapasztalva az újat is, amikor másodszor jártam erre. Két látogatásom közötti pár hónapban is szemmel látható mennyiségben csökkent a vas mennyisége, a gépek éjjel-nappal bontották, ami még megvolt a szörnyből.

10 milliárd dollárt meghaladó költségvetéssel a közben folyamatosan működő vashíd alatt alagutat építettek a városon keresztül, amelynek éppen ottjártamkor történt átadása után a vasszerkezetet lebontják, és az autópálya teljes hosszában park épül. Legalább a következő generációk profitáljanak ily módon elődeink korlátoltságából!

Lenyűgöző építészeti bravúr e terv több mint tíz éves végrehajtásának több pontja is. A saját szememmel tapasztaltam, hogy úgy építettek kétszer négy sávos, ásott(!) alagutat házaktól pár méterre a kétemeletes autópálya alá, hogy ez utóbbi közben zavartalanul működött. De a sok bravúr közül az egyik legfigyelemreméltóbb, amikor az alagút repülőtéri szárnyát a laza talajra épült, és szintén folyamatosan üzemelő vasúti pálya alatt csak úgy tudták megépíteni, hogy többezer, földbe fúrt fém rúdon keresztül jeges folyadékot áramoltatva hónapokon át lefagyasztották a talajt, így biztosítva a földmunkákhoz szükséges szilárdságot.

Boston olasz negyed

Boston ettől eltekintve egy aranyos, híréhez képest kicsi város. Egymillió körüli lakosságával legalábbis semmiképp sem az a metropolisz, aminek én gondoltam. Kellemes sétákat lehet tenni az olasz negyed többszáz éves házai és ízig-vérig talján éttermei-cukrászdái között, vagy az építészetileg megőrzött, de modern üzletekkel és vendéglátóhelyekkel telepakolt százéves piacon, a Haymarketben.
A város történelmi része meglepően jól bejárható gyalog. Egy ötlet, a Freedom Trail ezen kívül még élvezetessé is teszi a sétát. Ez az útvonal a város leghíresebb látványosságait, az Amerikai Szabadságharc fontos állomásait köti össze (innen a neve – Szabadság Ösvény), és a járda közepén piros téglával kirakva mintegy szórakoztatva vezet végig a belvároson.

Meglátogatható a „USS Constitution – Old Ironside”, az Egyesült Államok első nemzeti büszkesége, az eredetileg még az angolok által gyártott, aztán a Függetlenségi Háborúban átállt hajó. Ez egy gyönyörűen megőrzött, XVIII. századi hadihajó, aminek igazából csak szimbolikus jelentősége van, mint az USA történelmének egyik jelentős szereplője. Őrzik is keményen, jobban mint akár a repülőtereket azon bizonyos szeptember 11. előtt. A hajó egyébként korához képest jó állapotban van, évente egyszer kifut a nyílt vízre, hogy megünnepelje immár kétszáz éves győzelmét.

Boston USS Constitution - Old ronside

A környéken látható a bunker hilli csata emlékműve is, amely az 1775. június 17-i ütközetnek állít emléket. Az egyébként a fővárosi Washington Monumentre megszólalásig hasonlító oszlop tetejéről gyönyörű kilátás nyílik Bostonra, lévén a Bunker Hill nevéhez méltóan egy domb. Ennek ellenére nekem ez az oszlop inkább az Amerikai öntudat és marketing ékes emlékműve. A bunker hilli csata, az Amerikai Forradalom és Függetlenségi Háború első jelentősebb ütközete, csúfos amerikai vereséggel végződött. De ezek itt, ahelyett hogy sírnának, emlékművet emelnek neki, óriási nemzeti büszkeségként mutogatják, és a csatát a történelemkönyvek hatalmas erkölcsi győzelmként emlegetik, ahol „vesztettünk, de nem törtünk meg!”. Hát, ezt látnám valamelyik másik nemzettől!

A városnak látványossága, vagy ékessége inkább két egyetem, melyek a világ tudományának egyik csúcsát jelentik. A Harvard és az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közigazgatásilag ugyan nem Bostonban vannak, de az egybenőtt településeken áthaladó metrón ülve olyan mindegy, hogy milyen városházának fizetik a helyiek az adót. Az pedig csak külön vicc az európai fülnek, hogy a település neve Cambridge. A két egyetem egymás mellett kisvárosnyi területet foglal el. A nagyátlagban konzervatívabbnak tekinthető Harvardi épületek mellett az MIT inkább grandiózus tömbjei között néhány futurisztikus szárny is megbújik vagy éppen sarjad a földből. És persze sosem tudhatod, hogy a tegnap látott Sci-fiben szájtátva figyelt technológiák éppenséggel továbbfejlesztésén nem a szomszéd laboratóriumokban dolgoznak-e.

Boston Harvard egyetem

Az alábbi kép az Old Ironside hajóról készült széles panorámakép Boston városáról. Kattints rá a nagyításhoz!

Boston view from Old Ironside

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük