Caribbean Carnival – Karib karnevál New Yorkban

Szeptember első hétfőjén New Yorkban két fehér ember utazott a metrón. Amerikában ez munkaszüneti nap, a munka napja. Vagy munka ünnepe is lehet akár, ők ugyanis nem ünneplik május elsejét. Nemcsak hogy ez volt az első három napos hétvége itt tartózkodásom során, de ekkor jött a barátnőm is meglátogatni Magyarországról, így duplán ki akartam tenni magamért a programok szervezését illetően. Az internetet napokig bújva lassan összeállt a kép: nem hagyhatjuk ki a Karibi felvonulást (Caribbean Carnival), amikor a város legnagyobb rendezvénye keretében minden évben kétmillió ember csinál karnevált Brooklyn utcáin. Így annak biztos tudatában, hogy valami nagyon kivételesben lesz részünk, nekivágtunk a New York-i metró East River alatt fúrt alagútjai egyikének.

Ahogy haladtunk Manhattan déli csücske felé, egyre fogytak körülünk az emberek, a metrókocsi megállóról megállóra üresebb lett. Pár hónapja, hogy egyáltalán Amerikában éltem, New Yorkban talán negyedszer jártam, így nem sok elképzelésem volt arról, hogy merre megyünk, miféle emberek utaznak arra és miért szállnak le szinte mind. Szombat volt, a Wall Street alatt jártunk, ám az üzleti világ hétköznap nyüzsgő közepe most a föld alatt élettelennek tűnt. Föl nem szállt senki, le annál többen. Furcsa érzés kerített hatalmába. Nem értettem, honnan jön majd az a kétmillió felvonuló a Caribbean Carnivalra, de azért a tudattalanok együgyűségével bámultam tovább a száguldó fekete alagutat.

Elhagytuk Manhattant, átmentünk az East River alatt és beérkeztünk Brooklyn alá. A furcsa érzés csak nem akart megszűnni, és egyszer csak leesett, hogy honnan fészkelte be magát gondolataim mélyébe. Ketten maradtunk fehérek a metrón. Ez zavarni különösebben nem zavart, vagy legalábbis akkor még azt gondoltam. Ebben az országban úgysem él már a rasszizmus, nincs miért aggódni. Láthatóan ezt az utasok is tudták, hiszen mindenki boldogan utazott velünk, két fehérrel együtt.

Ahogy végighaladtunk Brooklyn utcái alatt, mintha egy másik világba érkeztünk volna. Leszállni nem akart már senki, egyre többen vártak viszont a megállókban. Ezzel sem volt semmi baj, bár miután a kocsik szépen lassan ismét megteltek, egyre furcsább volt az érzés. Hiszen még mindig csak két fehér ember utazott a metrón.

A negyedik megállóban a tömeg keltette érzés már kezdett kellemetlen lenni, de persze csak annyira, amennyire egy tömött metrón általában is kellemetlen, amikor már a légszomj foglalja le a gondolataid nagyobbik részét. Az ötödik megállóban aztán, szegények akik ott vártak, nem is fértek fel többen a szerelvényre. De a metró mégis ment tovább, és csak két fehér ember utazott rajta.

A következő megállónál leszálltunk. Nem kellett azonban tolakodni vagy elnézést kérni, engedjenek már utat nekünk, mert a tömeg is leszállt, talán mindenki. De ez ahelyett, hogy megnyugvást ébresztett volna bennünk, egyszerre hozta felszínre az addig lappangó, igazi aggodalmat. Ami elnyomva lapult eddig lelkünk valamelyik csöndes bugyrában a XXI. század kozmopolita-liberális manhattani metróján, most hitelen a felszínre tört a brooklyni alagutakban. Biztos, hogy jó dolog két fehér embernek lenni kétmillió színes között a Karibi Karneválon?

És persze ha az ember aggódik, akkor nem tud igazán örülni. A mai napig sem értem, hogy miért kellett akár gondolatban is bántani kétmillió embert csak azért, mert más bőrszínnel jöttek a világra. Mert valahol belül mégiscsak bántottuk őket, amikor a félelmet egy percre sem sikerült kiűzni a szívünkből.

Ők pedig nem bántottak minket. Próbálták élvezni a Caribbean Carnivalt, ami az esős és hideg kora őszi nap miatt nem sikerült százasra. A felvonulók, a táncosok egy évig készültek arra, hogy az Eastern Parkway széles sugárútján a kamionokból sugárzó, gyomorlüktető karibi zenére olyan csipő-, derék- és lábujjtól fejbúbig minden ideget alaposan átjáró mozgással vonuljanak végig, amelyre fehér ember még gondolatban sem képes.

A karneválon persze nem csak két fehér ember volt. Talán minden metróra jutott a magunk fajtából néhány, így tényleg semmi okunk nem volt arra, hogy akár egy kicsit is tartsunk a felvonulóktól. Az út menti árusok a legnagyobb örömmel szolgáltak ki minket hamisítatlan karibi sült kukoricával, és nem hogy nem gondoltak rosszat rólunk a bőrszínünk miatt, hanem inkább éppen élvezték, hogy a kultúrájuk egy darabját megoszthatják velünk.

De a két fehér emberben a félelem már megtelepedett, és aznap nemigen akart onnan távozni. Különben is, csak pár hónapja laktam Amerikában, erősen élt még bennem a kötelező kelet-európai előítéletesség. Még szoknom kellett, ahogy kultúrák, emberek és bőrszínek az otthonihoz képest sokkal jobban megférnek egymás mellett ebben az országban, különösképpen New Yorkban, a világ egyik legszínesebb városában.

A történet végeként a két fehér ember aznap így nem tudta teljes lelkesedéssel élvezni a Caribbean Carnivalt, amit azóta talán már bánnak. Megnéztek néhány színes kamiont az őket követő táncosokkal együtt, megették a kukoricát, és egy félig telt metróval amilyen hamar csak tudtak, hazamentek.

Kép: Wikipedia