Másnap reggel tízkor vártak minket a munkahelyen. Még este séta közben megnéztük, hogy hol van, így nem kellett attól félnünk, hogy nem találunk oda. Az épület a város központjában, a főutca legtetején van. Pickwick Plazanak hívják, vidéki jellegű irodaház, csak két emelet az egész. Persze négy parkolószint tartozik hozzá, de hát ezért Amerika ez itt.
A cég az elsőn van, ott várt minket a recepciónál Cathy Audia, akit már ismertünk a levelekből. Először is sűrű bocsánatkéréssel kezdte, de két hétig Californiában nyaralt, és épp az előbb olvasta el a leveleinket, amelyben érdeklődünk, hogy mégis mit csináljunk a repülőtéren, ha megérkezünk. Időben.
Fogadott minket Gálik Milán, aki állítólag valamikor régen ugyanúgy ment ki, mint mi, de most már valami nagyfőnök a cégben. Körbevezetett, leültetett, kérdezett néhány szót, majd következtek az interjúk, amelyek során ki kellett deríteni, hogy melyikünk hová kerül.
A cég egyébként érdekes, így kívülről nézve legalábbis. Nagy, mert az épület teljes első szintjét elfoglalja, és még a másik épületben is van belőle. Ezen kívül a világ több pontján is vannak irodák, kb. 400 fő. A fejlesztő munka azonban jórészt itt folyik. Egyébként az alkalmazottak számától eltekintve a cég értéke olyan 1.2 milliárd dollár, tehát tényleg nem kicsi. Az, hogy ezt ilyen kevés alkalmazott termeli meg csak a hatékonyságot bizonyítja.
Habár nem ott dolgozunk, de első nap igazán nagy benyomást az ún. híd tett ránk. Ez az a hely, ahol a kereskedők (pilótának hívják őket) dolgoznak. Két ilyen híd van itt Greenwichben. Az egyik egyszerűbb, minden asztalon 4-5 LCD monitor szintén ugyanez az asztalok fölött, a monitorokon színes grafikonok és számsorok, és mindegyik asztal előtt ül egy ember, aki bőszen nézi a számokat és láthatóan nagyon koncentrál rájuk, meg néha telefonál. Van még néhány másik ember, aki járkál közöttük és szintén nagyon figyelmesen nézeget, szóval látszik, hogy itt komoly munka folyik.
A másik híd azonban az igazán érdekes. Ez egy hosszúkás, nyitott irodarészen van. Középen egy folyosó megy végig. Egyik oldalán, egy kissé beljebb hosszú fehér fal, amelyre szintén számokat és grafikonokat vetítenek ki. Rengeteg adat, fogalmunk sincs, mire valók vagy mit jelentenek, de nagyon jól néz ki. A folyosó másik oldalán – 3 sorban, mint a moziban, az egyik sor magasabban mint a másik – ülnek a pilóták, mindegyikük előtt LCD monitorok. A fal előtt is rengeteg ember áll. Szintén folyik a beszélgetés, figyelik a számokat. Szóval belépsz, és azt látod, hogy minden modern, rengeteg adat mindenhol, rengeteg ember jár körbe-körbe és láthatóan nem a hétvégi programjukról beszélgetnek.
Persze a fejlesztők nem ilyen helyen dolgoznak, a mi irodánkban nincs sem mozgás, sem színes adatok, sem LCD monitorok. Nagyjából két gép jut egy emberre, mert a fejlesztés SUN-okon folyik, amik teljesen el vannak vágva a külvilágtól, illetve csak belső hálózaton keresztül kommunikálnak még a más földrészeken lévő gépekkel is. Aztán beosztástól meg osztálytól függően van PC is néhány embernek, azon meg lehet internetet nézni meg emaileket olvasni. Persze – például a mi részlegünkön – csak szigorúan munka céljából, és például nekem nem is jár még PC.
Egyébként az egész cégből sugárzik a profizmus, nem látni fölöslegesen lézengő embert, mindenkiből árad a szorgalom, és ez természetesen visszatükröződik az adatokon is. A cég gyakorlatilag elsősorban Market Maker, ami azt jelenti, hogy állandóan vételi és eladási ajánlatokkal kell bent lennie azokon a tőzsdéken, amelyeken regisztrálva van. Magyarul, ha bent van egy eladási ajánlatom és az teljesül (megveszik), rögtön ott kell lennem egy másikkal, különben felfüggesztenek az adott piacon. Állítólag a napi forgalmazott mennyiség 300-400 millió dollár, el lehet képzelni, hogy milyen munka van e mögött. Magát a teljes munkát a szoftverek végzik, a pilóták a futásukat ellenőrzik és figyelik az új lehetőségeket.
Az amerikai munkamorálból is volt részünk tapasztalatot szerezni. Természetesen a saját bőrünkön, hisz nem számítunk külön embernek, ugyanolyan feltételek vonatkoznak ránk, mint bármilyen helyire.
A munkaszerződések itt olyan formában köttetnek, ahogy a két félnek jól esik. Nincs ilyen vagy olyan biztosíték, kötelező elemek (Ez közben kiderült, hogy nem teljesen így van, de inkább a pereld-be-a-másikat-többmillió-dollárra a divat, nem az egyértelmű és mindenkit ésszerűen védő munkaszabályozás). Tulajdonképpen az évi szabadságok számát is minden cég saját maga határozza meg, csak legyen benne a szerződésben. Ezen kívül a betegszabadság és egyebek is más, mint nálunk. Ha öt napnál kevesebbet vagy beteg, akkor az a szabadságodból megy le. Gusztustalan…
Első napunk jórészt azzal telt, hogy különböző csoportvezetők interjúztattak minket, majd a nap végén közölték, hogy melyikünk melyik csoportba kerül. Ekkor megkaptam az asztalomat, gép még nem volt rajta, ezért átültettek egy másikhoz, és ismerkedjek a környezettel.
Azóta így mennek a napok. Már a második héten járunk, de még most is a rendszer felállítása folyik. Én sem értem igazán hogy micsoda ez az egész, de semmit sem egyszerű beállítani a gépemen. Szóval írok valamennyi kódot is, de nagyrészt a beállításokat ellenőrizgetem, fájlokat másolok stb. Egyelőre elég unalmas, főleg mert egy akkora rendszer, amelyet nem lehet átlátni pár nap alatt, tehát a legjobb hozzáállással is vakon csinálom a dolgomat.
Greenwich
Amerikai utazásom
Amikor fölszálltunk a repülőre, nem tudtam, mi vár rám. Nagyon messze jöttünk, és egy olyan világba, amelyről inkább csak elképzeléseim voltak, mint bármilyen konkrét tapasztalat.
A repülőút nagyon hosszú volt. Amikor megérkeztünk Prágába, először is egy jól ellátott és felszerelt repülőtéren találtuk magunkat. Megdöbbentő, de azt hiszem sokkal jobban ki tudták használni a keleti forgalom megnövekvő volumenét. Hatalmas repülőtér mozgójárdákkal, mindenhol Amerikába menő repülőgépek. Csak a mi beszállásunkkor is a szomszéd kapuból indult egy Kanadába. A második csekkolás elég bonyolult volt, mert külön átvizsgáltak mindenkit. Szóval egy sima átszállásnál kb. fél órát álltunk sorba (rengeteg ember előttünk), és a kézipoggyász kipakolásától a fémdeketor-kapun át a személyes átvizsgálásig (mármint egy külön kis kézi fémdetektorral) mindent túl kellett élnünk. Azt hittem, sosem jutunk be, mert előttünk éppen egy szerencsétlen fiatal pár a kézipoggyászban akarta kivinni a nagymama elemózsiás szekrényét meg a teljes manikür készletet, aminek persze a biztonságiak nem örültek. Nekem is kipakoltatták a hátizsákomat, mert laptop volt benne. Külön megnéztek mindent.
Végre bejutottunk a gépre, és egy borzalmasan hosszú út következett. Persze csak egy átlagos átkelés a kontinensek között, de mivel nekem először volt részem ilyenben, ezért nagyon hosszúnak tűnt. 9 óra, és semmi sem történik. Két étkezés, közben filmek (egy amerikai meg egy cseh, de nem voltak túl érdekesek), bemutató New-Yorkról, kandi kamera stb. Aludni elég nehéz volt, nem is nagyon sikerült.
Az üléseket sikerült úgy megkapnunk, hogy lehetőleg a gép két külön végébe kerüljünk újdonsült társammal, a Marcival. Így nem elég a hosszú idő, még egyedül kellett azt elviselni. Kifogtam, hogy a beszállásnál szerencsétlen fiatalok ültek mellettem. Útközben nem volt velük gond, néhány kötelező tizenéves smacitól eltekintve kulturáltan viselkedtek. A leszállás előtt kitöltették velünk a belépéshez szükséges kártyákat, és végül megérkeztünk.
A new yorki repülőtér volt az első csalódás Amerikában. Amíg kijutottunk a belépéshez, csak annyi tűnt föl, hogy nagyon régi. A beengedés nem volt túlságosan bonyolult, megkérdezték a beosztásomat, hogy mi a cég címe, majd az annyira fontos I-94 kártyát beletűzték az útlevelembe és már kész is volt.
Megkaptuk a bőröndöt, kijutottunk a zárt területről, és az előcsarnokban már várt minket a sofőr. Szívélyesen üdvözölt, majd elcsodálkozott, hogy mennyi cuccunk van, mert ez nem fér be az autójába. Volt 4 bőröndünk, nem tudom, hogy mit vártak két embertől, aki egy kontinenssel arrébb akar új életet kezdeni.
Sofőr felhívta a főnökét, majd átadta a telefont. Ott nagy sajnálkozással közölték, hogy legalább másfél óra, mire tudnak valakit küldeni, üljünk türelmesen. De nehogy elmenjünk a helyünkről, mert nem tudnak megtalálni. Szóval két óra a váróteremben úgy, hogy otthon már este 11 van, és elég fáradtak vagyunk.
A III. kerületi rendelőintézet valamelyik szintjének váróterme nagyobb és talán szebb is (ez nem biztos), mint a JFK repülőtér számunkra kiszemelt helyisége. Kis tér, minden nagyon idegen, csak barátságtalan anyagok. Térerő semmi, mert pincében vagyunk. Mivel legalább fél óráig biztosan nem számíthatunk a sofőrre, ezért úgy döntünk, hogy fölmegyünk telefonálni.
Ez aztán még rosszabb. Még kiábrándítóbb, itt a liftektől egy pár méter széles folyosó vezet az ajtókig, ami pedig már az utcára nyílik. Elég furcsa ez ahhoz képest, amire vártam. Itt vagyunk a világ egyik legnagyobb városának egyik repülőterén, és annyi az előtér, mint egy koszos vidéki vasútállomáson. Mindegy. Innen legalább sikerül hazatelefonálni, és legalább az otthoniakat megnyugtatni, hogy megvagyunk.
Szerencsére másfél órán belül megérkezett a sofőr. Őt követtük, kimentünk az épületből, szembecsapott a 32 fok (Celsius), és nagyon lerobbant járdákon majdnem egy kilométert mentünk egy parkolóig, ahol az autója állt.
Nem ám taxi, vagy kisbusz, vagy hasonló. Egy valaha gyönyörű Lincoln, de ma már jó eséllyel tinédzser. Benne akkora kupleráj volt, amit az ember csak filmekben szokott meg a renitens zsarutól. A műszerfal leöntve kávéval, papírok, poharak szétdobálva, térképek bedobva a két ülés közé. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha ez a nagy autó – persze nagy autó, akkor mekkora lehetett az előző? Egy Lada? Nem volt gond, Ahmed, a sofőr bepakolta a csomagjainkat. A két hatalmas bőrönd egymás mellé(!) könnyen befért a csomagtartóba, másik kettő meg a hátsó ülésre, és még mi is kényelmesen ültünk.
Beültetett minket, majd megkérdezte, hová megyünk. Elmondtuk a címet, majd megkérdezte, hogy az hol van. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk mind a ketten, de Marci barátom a hátsó ülésen föltalálta magát, és előreadta Ahmednek a levelet, amelyben benne volt a szálloda telefonszáma. Ahmed telefonon lebeszélte az útvonalat, és elindultunk.
Budapesten a szakadt, foltozott utak kényelmes és modern lehetőséget jelentenek minden gumikerekű járműnek, összehasonlítva a new yorkiakkal. Toldozott-foldozott, szeméttel teli, betonkerítésekkel lezárt, hihetetlen autópályák. Egyik oldalon csodálatosan rendezett, zöld gyep virágokkal, másik oldalon derékig érő gaz. Mindezek mellé a 3 sávos autópálya fölött kilométereken keresztül párhuzamosan hídon egy autóút, valószínűleg csak ott volt hely.
Persze úthálózatilag nincs gond, van mindenfelé rengeteg, de borzalmas állapotban. Kátyúk, foltok mindenfelé. Néhány hídon a pálya vasból. Azt már csak később éreztük, hogy ilyenkor a kocsi legalább olyan jól kormányozható, mintha villamossínen hajtanánk. Mindez autópályán…?!
Sikerült belekerülnünk a 4-ei hétvégét követő hatalmas dugóba, így több mint egy óra volt, mire átértünk Greenwichbe.
Itt azonban minden más volt. Gyönyörű zöld, rendben tartott házak (az utak itt sem európai minőségűek azért), fák, a fákon mókusok, nyulak a fűben, és mindez a város közepén. A szállodánál kiszálltunk, bejelentkeztünk, majd fölhozhattuk bőröndjeinket a harmadik emeletre, lift nélkül. Ez még kellett a nap végére.
Este még sétáltunk egyet a városban – nem hagyhattuk ki az óceánt – aztán aludtunk, mert természetesen másnap már elvárták, hogy munkába menjünk.