Annyira tetszettek az első élmények a világ fővárosában, hogy úgy döntöttünk, még egyszer meglátogatjuk. Egyik hétvégére kaptunk a cégtől egy autót, és mivel szombat este úgysem volt jobb dolgunk, bementünk New Yorkba kocsival.
Odafelé még azelőtt sikerült eltévednünk, hogy egyáltalán megláttuk volna a várost, ami pedig igazán nem a legnehezebben észrevehetők közé tartozik. Térképünk csak arról a megyéről volt, amelyben lakunk, és magáról New York Cityről. A kettő között van egy jókora terület, számunkra fehér folt. Ráadásul arrafelé több az autópálya, mint a bokor. Nem tudhatod, melyik hová vezet, az útjelző táblákra csak az van kiírva, hogy dél, észak, kelet vagy nyugat felé megy az út, meg az éppen következő település. Áll az ember New York City határában tudatlanul, és úgy is marad, hacsak nem például Larchmont Cityt keresi, a maga maximum 5000 lakosával.
Szóval Manhattanről semmi. Autópályán megállni nem nagyon illik, még errefelé sem. Attól amúgy sem okosodik az ember, így nem volt mit tenni, mentünk előre, mint a motorizált birkák. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg eljutottunk a Whitesotne hídhoz. Ez az egyébként igen impozáns építmény az East River fölött vezet át Queensbe, de nekünk akkor abszolút nem volt jó. Ráadásul oda-vissza 8 dollár az út, ennél pedig mi akkor smucigabbak voltunk.
A híd előtt egy tábla jelezte, hogy ott az utolsó lejárat fizetés nélkül. Szem előtt tartva a Manhattan iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmunkat, itt természetesen le kellett fordulnunk. Ezt meg is tettük, és az autópályát éppen elhagyva, három méterrel arrébb Bronx külvárosába jutottunk, a legfeketébb fekete családok hétvégi piknikjére és Baseball mérkőzésére. Én egyáltalán nem vagyok rasszista, de ahogy a kocsiban világítottunk, volt egy olyan érzésem, hogy ezirányú gondolataikról akkor és ott nem társalognék a kintiekkel. Bezártuk az ajtókat, és a híd alatt átkanyarodva, amilyen gyorsan csak lehetett, visszajutottunk az autópályára.
Itt már tudtuk, hogy az előbb hol rontottuk el, úgyhogy e frissen szerzett tudással felvértezve, kigúvadó szemekkel figyeltem az elágazásokat, a táblákat. Attól nem kellett félni, hogy Manhattant komolyan kiírják. Fölösleges! Mégis, kb. 20 méterrel és 4 sávval a megfelelő kijárat előtt észrevettem egy csöndesen és szemérmesen elbújni készülő Manhattan táblát, majd az autóban elfoglalt helyzetemhez nem illő heves kormányrángatás és kiabálás mellett a sofőr tudtára adtam, hogy most pedig arra fogunk menni, nincs kedvem még egyszer elsötétedni.
A bal oldali sáv, amelyet e kissé hirtelen mozdulatok sorának köszönhetően elértünk, a fölöttünk lévő autópályára vezetett. A látvány, amely ott fogadott bennünket, lélegzetelállító volt, és felejthetetlen élményt jelentett. New England egyen kertes házait, a lerobbant külvárosokat, a fekete vasárnapot magunk mögött hagyva, a többitől cseppet sem elütő autópálya hídján lassan emelkedve az ember bámul maga elé fásultan, kicsit arra a csillogásra gondolva, amit otthagyott Európában. Ahogy emelkedik az út és eléred a fölső autópályát, egyszer csak azt veszed észre, hogy orrba csap a felhőkarcolók tömege. A felhőkarcolóké, amik ekkor még legalább tíz kilométerre vannak, de egyik pillanatról a másikra úgy törnek rád, mintha az imént elvonult zápor hatására nőttek volna ki a földből, éppen az orrod előtt. Még az anyósülésben is vágyat érzel a fékbe taposni, nehogy beleszaladj valamelyikbe. Hirtelen felbukkanásukkal és tömegükkel olyan hatást gyakorolnak rád, hogy a szemeid tágra nyitva maradnak, és a kormány mozdulatlanul marad a kezedben, ha először jársz erre.
Innen már nehéz lett volna eltéveszteni, elég volt a látványt követni. Minden valamirevaló kalandfilm rajongó tudja, hogy a Die Hard 3. részében az FDR (Franklin Delano Roosevelt) Drive-on menekültek a teherautók Manhattan szívéből. Én is tudtam, hogy azt az utat megtalálva és követve az East Side-on eljutunk célunkhoz. Ahogy lassan átléptük NYC határát, a poros kisvárosok helyét immár a nagyobb utak vették át az irányjelző táblákon, így az FDR feliratúakat követve, önbizalmunk teljes tudatában mehettünk tovább.
Az FDR a filmben évekkel ezelőtt tett ígéretéhez híven bevitt minket dél Manhattanbe. Pontosan ahhoz a kikötőhöz, ahol a Beastre szálltunk föl előző alkalommal. Az úton ismét hálát adhattunk a budapesti utaknak azok kiváló minőségért, vagy legalábbis azért, hogy ott kitesznek egy táblát egy 10 cm mély, szőnyegnyi gödör előtt a középső sávban. Megnyugodtunk, hogy autónk tengelytörés nélkül átesett e számára nagy gondossággal készített túlélőtúrán, amit komolysága ellenére elég olcsón mértek, mindössze 4 dollárt kellett fizetni a játékért.
Az útról lekanyarodva még jó időbe telt, mire megtaláltuk a helyes irányt, immár térképpel, dél-Manhattan kis utcáin bolyongva. De három kisebb kör után eljutottunk a sziget másik oldalára, végighajtottunk a West Side-on, és bekanyarodtunk az egyik szimpatikus utcába a 45. környékén. Ott már állt a forgalom a színházi negyed közelében szokásos esti dugó jeleként, így gyorsan megpróbáltunk parkolóhelyet keresni. A parkolóházakban 10 dollár egy óra, az szóba sem jöhet, az utcán meg nincs hely. De nekünk nagy szerencsénk volt, egy teljesen üres hely éktelenkedett előttünk, ott le is tettük a kocsit.
Ha van New Yorkban egy hely, ami igazán a turisták számára készült, ennek minden negatívumával együtt, akkor az a Times Sqaure. Ha van New Yorkban egy hely, ahol az ember igazán érezheti a világ egyik legnagyobb városának lüktetését, a tömeg vonzását, a levegő vibrálását, a Times Square az. És ha van New Yorkban egy hely, amit nem lehet kihagyni, az pontosan a Times Sqaure.
Amikor először itt jársz, hirtelen arra gondolsz: itt vagyok? Ez az?! Látsz egy útkereszteződést, nem nagyobbat, mint ezer másik, és eszedbe jut, amit a filmekből és a híradók tudósításaiból hallottál róla, emberek millióival, New York közepén. Ez nem az, nem jó helyen járok. Aztán elszámolsz tízig, körbenézel, és rájössz: de igen! Ez az! Ilyet még nem láttál sehol! Az utcán hömpölyög az embertömeg, időnként le-lefolyik a járdáról. Ha tekintetedet a körben álló, 50 emeletes házakra veted, annyi fény tör rád az azok faláról mosolygó reklámokból, ami elég lenne egy kisebb település kivilágítására. A tér fehéren izzik a sötét éjszaka és New York közepén.
Az utcán autók tömege, állandó dugóban. Aki kétszer járt a városban, tudja, hogy erre nem szabad jönni. Mégis, mit látsz mindenfelé: tízméteres limuzinokat, extravagáns kocsikat, taxikat, nyitott emeletes buszokat. Mindenkit, aki látni akar és látszani. Akaratlanul sodródsz a tömeggel, nem tudsz ellenállni, elragad magával, mint a hullám a tengeren. Szemben tízemelet magasan háznyi kávéspohár reklámozza az amerikai nedűt, csábítóan és mesterségesen gőzölögve a tetején. Alatta az egyik hírtelevízió élő képernyője, szobányi méretben. Ahogy balra nézel, hatalmas játékbolt mellett haladsz el. Háromemeletnyi, üveg mögé bújtatott csillogás, benne hatalmas óriáskerékkel, abban fülig érő szájú gyerekekkel.
Mielőtt kifutnál a térről, a nevedet cirádásan papírra festő, magukat kínáló utcai művészjelölteken átbukdácsolva átvágsz a másik oldalra. Középen a hadsereg toborzó épülete, csak legyintesz. Körbejárod a teret, lassan megszokod a légkört, örömmel szívod magadba az életet. Éppen elhagyod az elektronikus tőzsde híres információs fény-szalagját, előtted már a hagyományos piacok adatai rohannak követhetetlen sebességgel. Megcsodálod, de hamar továbbmész. Egyébként sem értenél belőlük egy szót sem, ha nem a pénzügyi szektorban dolgoznál. Így is csak azt tudod, hogy mit akar jelenteni. Kíváncsian továbbmész, vajon van, aki ezt követi?!
A tér mindkét oldaláról bombáznak a fotonok, szinte már fáj. Haladsz a tömeggel, bemész középre, a két utca közepére. A Broadway és a 7. sugárút keresztezi itt egymást, szinte párhuzamosan futva tovább észak és dél felé. Ők alkotják a tér jellegzetes formáját. Középen két oldalról fognak közre az álló autók, közöttük biciklisek manővereznek vadászrepülőt megszégyenítő mozdulatokkal. Mindenfelől az ezerféle duda össze nem keverhető koncertje tör a füledbe. Nem hiányozhatnak a legnagyobb gyorsétterem-láncok üzletei, a legnagyobb médiatársaságok reklámjai, és amiből e tér neve származik, irodaházai sem.
Tovább folytatva utunkat rácsodálkoztunk a new yorki utca éjszakai életére, a nyüzsgő városra. A felhőkarcoló lábánál kialakított tér kövében megcsodálhattuk a diszkrét táblát, mely tudatja a figyelmes sétálóval, hogy magánterületen jár, amit bármikor, előzetes értesítés nélkül lezárhatnak. Eljutottunk a Central Parkig, ami csöndes és nyugodt szigetként, halvány fényekkel kacsintott ránk a nagyváros hangos és fényes éjszakájából. A park bejáratánál várakozó lovaskocsik meglepő látványt nyújtottak a 20-60 emeletes házak előtt, a busznyi hosszú luxuslimuzinok között.
Visszamentünk a kocsihoz. Látjuk ám, hogy a szélvédőnkre van tűzve valamilyen reklám, vagy hasonló. Büntetőcédulának is nézhetjük éppen, de a Marci megnyugtat, hogy az nem így néz ki, ez biztosan reklám. Beülünk a kocsiba, már indítom a motort, amikor mégis kiszállok, nem hagy nyugodni ez a cédula. Leveszem az ablaktörlő mögül, megforgatom, megnézem. Narancssárga boríték, New York városától. Talán mégsem csak jó utat kívánnak nekünk benne…
Kinyitjuk a borítékot, átnézzük, elolvassuk, és végül megértjük, hogy tűzcsap mellett parkoltunk. Elgondolkodva nézünk egymásra, ezt így nem tartjuk különösebben problémásnak. Mi buta Európaiak! Jobban megnézzük az írást, és fölfedezzük, hogy 105 dollárba került a tűzcsapos játék. Ebből már sejtjük, hogy itt ennek nem örülnek, és bosszúsan hazaaraszolunk az éjszakával együtt a városra boruló dugóban.
Egy életre megtanultuk, hogy Amerikában ne állj tűzcsap mellé, és ha New Yorkban üres parkolóhelyet látsz, akkor gyorsan hajts tovább!
Első benyomások
New York
Első hétvégén nem hagytuk ki, hogy bemenjünk New Yorkba. Itt vagyunk a közelében, és egyikünk sem járt még ott, így nem volt nehéz rávenni magunkat, hogy vasárnap teljes napunkat ott töltsük.
Reggel kényelmesen felkeltünk, és lementünk az állomásra. Greenwich kb. 50 km-re van a várostól, és HÉV szerű vonatokkal lehet bejutni. Hétvégén óránként. Az ember fölszáll rá, és kényelmesen beutazik. Vasárnap legalábbis nálunk még lehet ülőhelyet találni, a vonat légkondicionált, tehát minden rendben. Kb. egy óra az út, és a legbelvárosabb belvárosba érkezünk.
A Grand Central pályaudvarra, ami egy igazán impozáns épület. Leírni nem lehet, de hatalmas várócsarnokát már több filmben láttam szerepelni, és amikor az ember belép, igazán megérinti a pompa, meg kissé a megalománia szele e kora-XX. századból itt maradt, máig is funkcionálisan is és az amerikai nagyság hirdetését illetően is jól működő épületben. Mindez ráadásul a 42. utcában van, ami Manhattan központjának számít.
Leszálltunk a vonatról, és először is elcsodálkoztunk a felhőkarcolókon. Azt hiszem ez kötelező, ha az ember először jár itt. Miután szereztünk egy térképet, kinéztük magunknak az Empire State Buildinget. Sok ötletünk nem volt, hogy mit csináljunk, az jó látványosnak ígérkezett, nem is volt túl messze, meg hát valamennyit sétálni is lehet, ami pedig ebben a városban az egyik legérdekesebb tennivaló.
Eljutottunk az Empire State Buildinghez, és megpróbáltunk fölmenni. Ez nem olyan egyszerű feladat. Egyszer sorba kell állni, amikor az épületbe szeretnél bejutni. Itt mindenedet átvizsgálják fémdetektorral. Ezután mindenféle tábla nélkül meg kell találni egy következő sort, ahol a jegyeket lehet megvenni. Ez kb. fél óra. Mármint a sor. De a hátunk mögött üres kordonok arra utaltak, hogy másoknak nincs ekkora szerencséje. Ha megvetted a jegyeket, akkor oda kell menni a liftekhez, és sorba állni, hogy bejuss valamelyikbe.
A lift fölvisz a 80. emeletre. Ott kiszállsz, és átmész egy másik sorhoz. Egy hatalmas teremben állsz, a sor tekereg mint a kígyó, az ablakok leredőnyözve, hogy növeljék a feszültséget. Azt tudod, hogy most már majdnem a világ tetején állsz (nem sok ennél magasabb épület van még most sem a földön, főleg ahová föl lehet jutni, meg főleg két éve), és csak rengeteg embert látsz türelmesen várakozni, meg reklámokat a TV-ben, hogy milyen jó is a kitudja milyen márkájú városnéző fülhallgató. Az ablakokon túlra pedig szelíden odaképzeled a látványt, New Yorkot a magasból, amiért jöttél és kifizettél 11 dollárt és már eddig is vártál majdnem egy órát. Csak reménykedsz benne, hogy egyszer neked is lesz részed benne. Szépen lassan eljutsz a liftekhez, amik fölvisznek a 86. emeletre, ami a teteje az épületnek, legalábbis ameddig turisták mehetnek.
Innen már kimehetsz a teraszra, és eléd tárul az egész város, vagy még több is. Nagyon szédítő látvány, megéri a várakozást. Minden alattad, hatalmas házak tűnnek kis viskónak ha lenézel, és az egész várost egy mozdulatlan kőtömegnek látod. Persze a város az város ameddig a szem ellát. Lenyűgöző az érzés, mi háromszor körbesétáltunk, hogy beteljünk azzal, amit látunk. Lefelé kicsit gyorsabb az út, és pillanatok alatt lent vagy a földszinten.
A sétánkat folytattuk délre, és megnéztük Greenwich Village-t. Ennek semmi köze ahhoz a helyhez, ahol lakunk, ez Manhattannak az a része, amit bohémnegyednek is hívnak. Hihetetlen élet mindenfelé, nem is lehet itt leírni, de az ember itt érzi igazán azt a lüktetést, amit New Yorktól elvár.
Megnéztük a Manhattan sziget déli csücskét is, a lerombolt tornyok helyét, ez elég megrázó volt így közelről. Végigsétáltunk a Wall streeten, persze ilyenkor errefelé nem sok mozgás van. Kijutottunk a kikötőbe, ahová a kompok érkeznek az ingázókkal hétköznapokon. Itt sikerült fölszállnunk egy Beast (szörnyeteg) nevű hajóra, ami igazi szórakozási élményt jelentett.
A jegyvásárlásnál azzal fogadnak, hogy terhes nők, szívbetegek stb. nem szállhatnak föl. Ez amolyan amerikai túlbiztosítottságnak tűnik. Megveszed a jegyet, eddig rendben. Beszállsz a hajóra, ami olyan mint egy verseny-motorcsónak, csak kb. 80 fős, és egy harapós szörnyetegnek van kifestve. A beszállásnál is minden rendben. Igazi amerikai életimádók fogadnak, amilyet az ember a filmekről elképzel. Nagy hasú, bajuszos, napszemüveges, egy szál pólóban járkáló 40 év körüli faszik. Kapitány meg kísérője. Mindegyiken kis rádiós mikrofon.
Amikor beszállsz a hajóba, akkor megkezdődik a szívatás. Nem olyan eszeveszett, de nálunk szerintem nem mernék ezt bevállalni. Azzal kezdik, hogy mikrofonnal hangolják a népet, aki itt meglepően fogékony is. Tehát a 80 turista ül a hajón, és ha a szakállas azt mondja, hogy üvöltsünk, akkor mindenki – gyerek, felnőtt, nagyapa – fülig érő szájjal üvölt.
A hajó mindenféle szóbeli ijesztgetések közepette kifut a kikötőből, szép lassan. Amikor kijjebb vagyunk, a mikrofonban megkérdezik, hogy kezdődhet-e a móka. A tömeg üvöltésére hihetetlen hangerővel nagyon pörgős zenét nyomnak oldalról a füledbe, és az addig lágyan ringatózó hajót megindítják az óceánnak. Olyan erő van abban a motorban, amit még motorcsónaktól sem vár el az ember. Állítólag 40-50 mérfölddel megy, ami nem gyenge.
Az egész út erről szól. Üvöltő zene, vigyorgó emberek, mindez hatalmas sebességgel száguldozva a vízen, néhány száz méterre a manhattani felhőkarcolóktól. A Szabadság-szobor környékén szembejön a másik Beast, ami a West Side-on lévő kikötőből indult, és azzal szórakoznak, hogy egymásnak csinált hullámokon dobálják a hajót teljes sebességgel. Szóval az egyik hajó a másik által keltett hullámokon ugrál, a másik meg fordítva. Közben a szakállasok vízipuskával – ennek minden elképzelhető méretével és kiadásával –, vízzel töltött léggömbökkel locsolják a közönséget. Ahogy mondom. Tengervízzel. Aki láthatóan kevésbé bírja, arra még többet öntenek. A végén már a pezsgős vödör is játszik, néha üresen (ilyenkor a poén annak a szerencsétlennek az arca, aki azt hiszi, hogy ráborítanak egy vödör vizet és a vödörben nincs semmi), majd rögtön utána tényleg vízzel tele, amikor is az újabb áldozat már előre röhög, hogy rá sem fognak semmit önteni. Utána meg a többiek röhögnek rajta.
A két hajó egymás mellett száguld, rádión összehangolva a zene, hogy mindkét hajón ugyanaz szóljon. A két kapitányok a hajó tetején egy kör alakú, nyitott fülkében állnak, majd a teljes sebesség mellet fölmásznak a tetejére, és a tomboló zene ritmusára verseny fekvőtámaszt nyomnak, miközben a hajók száguldanak, egymástól nem több, mint 8 méterre.
Az egész Beast-es utazás így telt el, és tényleg igazi élmény volt. A kikötőből elindultunk vissza a pályaudvarra, én közben mezítláb, mert a cipő annyira feltörte a lábamat, hogy vérzett, tehát egyszerűbbnek láttam New York utcáit kezemben a cipőmmel róni, még a metróra is így szállva föl.
A metrót úgy értük el, hogy Murphy valahol a közelben tenyereibe nagyot köpve dörzsölgette azokat. Miután rájöttünk, hogy lassan muszáj lesz feladni a gyaloglást, hogy elérjük a vonatot, megtaláltuk azt a lejárót, amin a nekünk megfelelő metrót lehet elérni. Amikor lementünk, a Marci bement a kapun az előre váltott jegyével, és én is beálltam, hogy végighúzzam az enyémet az olvasón. Az pedig nem engedett. Folyton csak azt írta ki, hogy húzzam le még egyszer. Hiába húzogattam, csak nem engedett be. Azt jó előre a lelkemre kötötték, hogy ne próbáljak meg bemászni a kapun, mert azonnal rám szállnak a biztonságiak. Tehát én szépen, türelmesen próbáltam a jegyemet az egyik majd másik kapu torkán lenyomni, a siker legkisebb érzete nélkül.
Közben befutott a metró, és nekem csak nem sikerült bejutnom, bármelyik kapunál is próbálkoztam. Amikor a metró kinyitotta az ajtóit, a Marcinak eszébe jutott, hogy ideadja a saját jegyét. Persze azt már eltette, így megpróbálta kiszedni a táskájából, a kapkodásnak köszönhetően elég kevés sikerrel. Nagy nehezen kinyitotta, és elővette a jegyet, amikor a metróban már szóltak, hogy menni szeretnének (nem ilyen kedvesen, gyakorlatilag az ajtók záródnak szöveg). A Marci ideadta a jegyet, és én kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, ne engedje el a metrót.
Majd lehúztam a jegyet, és az ajtó azonnal beengedett. Ekkor a metrónak már elkezdtek záródni az ajtói, a Marci pedig állt előtte, és nem tudta mit csináljon. Ismét kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, mert lekéssük a vonatot. Megfogta az ajtót, ami már majdnem becsukódott. Én rohantam a kapuktól, a metrónak minden ajtaja zárva, csak az az egy nem. A Marci nézett rám nagy szemekkel, hogy most ez tényleg megáll itt, vagy elindul, kezében az ajtóval. Odavetettem magam, és szétnyomva az ajtót, beestünk a kocsiba. Én persze mezítláb, kezemben a cipőmmel. Még ezek a sokat látott New Yorkiak is csak néztek.
A metró elindult, és szépen lassan közeledett a pályaudvar felé, ahogy a nagymutató is a 8-ashoz, amikor a vonatunk indult. Kb. 38-kor kiugrottunk a kocsiból, és én mezítláb folytatva utamat rohantam föl a lépcsőkön, át a hatalmas csarnokon, kiderítve, hogy honnan megy a vonatunk. Elértük.
Megérkeztünk
Másnap reggel tízkor vártak minket a munkahelyen. Még este séta közben megnéztük, hogy hol van, így nem kellett attól félnünk, hogy nem találunk oda. Az épület a város központjában, a főutca legtetején van. Pickwick Plazanak hívják, vidéki jellegű irodaház, csak két emelet az egész. Persze négy parkolószint tartozik hozzá, de hát ezért Amerika ez itt.
A cég az elsőn van, ott várt minket a recepciónál Cathy Audia, akit már ismertünk a levelekből. Először is sűrű bocsánatkéréssel kezdte, de két hétig Californiában nyaralt, és épp az előbb olvasta el a leveleinket, amelyben érdeklődünk, hogy mégis mit csináljunk a repülőtéren, ha megérkezünk. Időben.
Fogadott minket Gálik Milán, aki állítólag valamikor régen ugyanúgy ment ki, mint mi, de most már valami nagyfőnök a cégben. Körbevezetett, leültetett, kérdezett néhány szót, majd következtek az interjúk, amelyek során ki kellett deríteni, hogy melyikünk hová kerül.
A cég egyébként érdekes, így kívülről nézve legalábbis. Nagy, mert az épület teljes első szintjét elfoglalja, és még a másik épületben is van belőle. Ezen kívül a világ több pontján is vannak irodák, kb. 400 fő. A fejlesztő munka azonban jórészt itt folyik. Egyébként az alkalmazottak számától eltekintve a cég értéke olyan 1.2 milliárd dollár, tehát tényleg nem kicsi. Az, hogy ezt ilyen kevés alkalmazott termeli meg csak a hatékonyságot bizonyítja.
Habár nem ott dolgozunk, de első nap igazán nagy benyomást az ún. híd tett ránk. Ez az a hely, ahol a kereskedők (pilótának hívják őket) dolgoznak. Két ilyen híd van itt Greenwichben. Az egyik egyszerűbb, minden asztalon 4-5 LCD monitor szintén ugyanez az asztalok fölött, a monitorokon színes grafikonok és számsorok, és mindegyik asztal előtt ül egy ember, aki bőszen nézi a számokat és láthatóan nagyon koncentrál rájuk, meg néha telefonál. Van még néhány másik ember, aki járkál közöttük és szintén nagyon figyelmesen nézeget, szóval látszik, hogy itt komoly munka folyik.
A másik híd azonban az igazán érdekes. Ez egy hosszúkás, nyitott irodarészen van. Középen egy folyosó megy végig. Egyik oldalán, egy kissé beljebb hosszú fehér fal, amelyre szintén számokat és grafikonokat vetítenek ki. Rengeteg adat, fogalmunk sincs, mire valók vagy mit jelentenek, de nagyon jól néz ki. A folyosó másik oldalán – 3 sorban, mint a moziban, az egyik sor magasabban mint a másik – ülnek a pilóták, mindegyikük előtt LCD monitorok. A fal előtt is rengeteg ember áll. Szintén folyik a beszélgetés, figyelik a számokat. Szóval belépsz, és azt látod, hogy minden modern, rengeteg adat mindenhol, rengeteg ember jár körbe-körbe és láthatóan nem a hétvégi programjukról beszélgetnek.
Persze a fejlesztők nem ilyen helyen dolgoznak, a mi irodánkban nincs sem mozgás, sem színes adatok, sem LCD monitorok. Nagyjából két gép jut egy emberre, mert a fejlesztés SUN-okon folyik, amik teljesen el vannak vágva a külvilágtól, illetve csak belső hálózaton keresztül kommunikálnak még a más földrészeken lévő gépekkel is. Aztán beosztástól meg osztálytól függően van PC is néhány embernek, azon meg lehet internetet nézni meg emaileket olvasni. Persze – például a mi részlegünkön – csak szigorúan munka céljából, és például nekem nem is jár még PC.
Egyébként az egész cégből sugárzik a profizmus, nem látni fölöslegesen lézengő embert, mindenkiből árad a szorgalom, és ez természetesen visszatükröződik az adatokon is. A cég gyakorlatilag elsősorban Market Maker, ami azt jelenti, hogy állandóan vételi és eladási ajánlatokkal kell bent lennie azokon a tőzsdéken, amelyeken regisztrálva van. Magyarul, ha bent van egy eladási ajánlatom és az teljesül (megveszik), rögtön ott kell lennem egy másikkal, különben felfüggesztenek az adott piacon. Állítólag a napi forgalmazott mennyiség 300-400 millió dollár, el lehet képzelni, hogy milyen munka van e mögött. Magát a teljes munkát a szoftverek végzik, a pilóták a futásukat ellenőrzik és figyelik az új lehetőségeket.
Az amerikai munkamorálból is volt részünk tapasztalatot szerezni. Természetesen a saját bőrünkön, hisz nem számítunk külön embernek, ugyanolyan feltételek vonatkoznak ránk, mint bármilyen helyire.
A munkaszerződések itt olyan formában köttetnek, ahogy a két félnek jól esik. Nincs ilyen vagy olyan biztosíték, kötelező elemek (Ez közben kiderült, hogy nem teljesen így van, de inkább a pereld-be-a-másikat-többmillió-dollárra a divat, nem az egyértelmű és mindenkit ésszerűen védő munkaszabályozás). Tulajdonképpen az évi szabadságok számát is minden cég saját maga határozza meg, csak legyen benne a szerződésben. Ezen kívül a betegszabadság és egyebek is más, mint nálunk. Ha öt napnál kevesebbet vagy beteg, akkor az a szabadságodból megy le. Gusztustalan…
Első napunk jórészt azzal telt, hogy különböző csoportvezetők interjúztattak minket, majd a nap végén közölték, hogy melyikünk melyik csoportba kerül. Ekkor megkaptam az asztalomat, gép még nem volt rajta, ezért átültettek egy másikhoz, és ismerkedjek a környezettel.
Azóta így mennek a napok. Már a második héten járunk, de még most is a rendszer felállítása folyik. Én sem értem igazán hogy micsoda ez az egész, de semmit sem egyszerű beállítani a gépemen. Szóval írok valamennyi kódot is, de nagyrészt a beállításokat ellenőrizgetem, fájlokat másolok stb. Egyelőre elég unalmas, főleg mert egy akkora rendszer, amelyet nem lehet átlátni pár nap alatt, tehát a legjobb hozzáállással is vakon csinálom a dolgomat.
Amerikai utazásom
Amikor fölszálltunk a repülőre, nem tudtam, mi vár rám. Nagyon messze jöttünk, és egy olyan világba, amelyről inkább csak elképzeléseim voltak, mint bármilyen konkrét tapasztalat.
A repülőút nagyon hosszú volt. Amikor megérkeztünk Prágába, először is egy jól ellátott és felszerelt repülőtéren találtuk magunkat. Megdöbbentő, de azt hiszem sokkal jobban ki tudták használni a keleti forgalom megnövekvő volumenét. Hatalmas repülőtér mozgójárdákkal, mindenhol Amerikába menő repülőgépek. Csak a mi beszállásunkkor is a szomszéd kapuból indult egy Kanadába. A második csekkolás elég bonyolult volt, mert külön átvizsgáltak mindenkit. Szóval egy sima átszállásnál kb. fél órát álltunk sorba (rengeteg ember előttünk), és a kézipoggyász kipakolásától a fémdeketor-kapun át a személyes átvizsgálásig (mármint egy külön kis kézi fémdetektorral) mindent túl kellett élnünk. Azt hittem, sosem jutunk be, mert előttünk éppen egy szerencsétlen fiatal pár a kézipoggyászban akarta kivinni a nagymama elemózsiás szekrényét meg a teljes manikür készletet, aminek persze a biztonságiak nem örültek. Nekem is kipakoltatták a hátizsákomat, mert laptop volt benne. Külön megnéztek mindent.
Végre bejutottunk a gépre, és egy borzalmasan hosszú út következett. Persze csak egy átlagos átkelés a kontinensek között, de mivel nekem először volt részem ilyenben, ezért nagyon hosszúnak tűnt. 9 óra, és semmi sem történik. Két étkezés, közben filmek (egy amerikai meg egy cseh, de nem voltak túl érdekesek), bemutató New-Yorkról, kandi kamera stb. Aludni elég nehéz volt, nem is nagyon sikerült.
Az üléseket sikerült úgy megkapnunk, hogy lehetőleg a gép két külön végébe kerüljünk újdonsült társammal, a Marcival. Így nem elég a hosszú idő, még egyedül kellett azt elviselni. Kifogtam, hogy a beszállásnál szerencsétlen fiatalok ültek mellettem. Útközben nem volt velük gond, néhány kötelező tizenéves smacitól eltekintve kulturáltan viselkedtek. A leszállás előtt kitöltették velünk a belépéshez szükséges kártyákat, és végül megérkeztünk.
A new yorki repülőtér volt az első csalódás Amerikában. Amíg kijutottunk a belépéshez, csak annyi tűnt föl, hogy nagyon régi. A beengedés nem volt túlságosan bonyolult, megkérdezték a beosztásomat, hogy mi a cég címe, majd az annyira fontos I-94 kártyát beletűzték az útlevelembe és már kész is volt.
Megkaptuk a bőröndöt, kijutottunk a zárt területről, és az előcsarnokban már várt minket a sofőr. Szívélyesen üdvözölt, majd elcsodálkozott, hogy mennyi cuccunk van, mert ez nem fér be az autójába. Volt 4 bőröndünk, nem tudom, hogy mit vártak két embertől, aki egy kontinenssel arrébb akar új életet kezdeni.
Sofőr felhívta a főnökét, majd átadta a telefont. Ott nagy sajnálkozással közölték, hogy legalább másfél óra, mire tudnak valakit küldeni, üljünk türelmesen. De nehogy elmenjünk a helyünkről, mert nem tudnak megtalálni. Szóval két óra a váróteremben úgy, hogy otthon már este 11 van, és elég fáradtak vagyunk.
A III. kerületi rendelőintézet valamelyik szintjének váróterme nagyobb és talán szebb is (ez nem biztos), mint a JFK repülőtér számunkra kiszemelt helyisége. Kis tér, minden nagyon idegen, csak barátságtalan anyagok. Térerő semmi, mert pincében vagyunk. Mivel legalább fél óráig biztosan nem számíthatunk a sofőrre, ezért úgy döntünk, hogy fölmegyünk telefonálni.
Ez aztán még rosszabb. Még kiábrándítóbb, itt a liftektől egy pár méter széles folyosó vezet az ajtókig, ami pedig már az utcára nyílik. Elég furcsa ez ahhoz képest, amire vártam. Itt vagyunk a világ egyik legnagyobb városának egyik repülőterén, és annyi az előtér, mint egy koszos vidéki vasútállomáson. Mindegy. Innen legalább sikerül hazatelefonálni, és legalább az otthoniakat megnyugtatni, hogy megvagyunk.
Szerencsére másfél órán belül megérkezett a sofőr. Őt követtük, kimentünk az épületből, szembecsapott a 32 fok (Celsius), és nagyon lerobbant járdákon majdnem egy kilométert mentünk egy parkolóig, ahol az autója állt.
Nem ám taxi, vagy kisbusz, vagy hasonló. Egy valaha gyönyörű Lincoln, de ma már jó eséllyel tinédzser. Benne akkora kupleráj volt, amit az ember csak filmekben szokott meg a renitens zsarutól. A műszerfal leöntve kávéval, papírok, poharak szétdobálva, térképek bedobva a két ülés közé. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha ez a nagy autó – persze nagy autó, akkor mekkora lehetett az előző? Egy Lada? Nem volt gond, Ahmed, a sofőr bepakolta a csomagjainkat. A két hatalmas bőrönd egymás mellé(!) könnyen befért a csomagtartóba, másik kettő meg a hátsó ülésre, és még mi is kényelmesen ültünk.
Beültetett minket, majd megkérdezte, hová megyünk. Elmondtuk a címet, majd megkérdezte, hogy az hol van. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk mind a ketten, de Marci barátom a hátsó ülésen föltalálta magát, és előreadta Ahmednek a levelet, amelyben benne volt a szálloda telefonszáma. Ahmed telefonon lebeszélte az útvonalat, és elindultunk.
Budapesten a szakadt, foltozott utak kényelmes és modern lehetőséget jelentenek minden gumikerekű járműnek, összehasonlítva a new yorkiakkal. Toldozott-foldozott, szeméttel teli, betonkerítésekkel lezárt, hihetetlen autópályák. Egyik oldalon csodálatosan rendezett, zöld gyep virágokkal, másik oldalon derékig érő gaz. Mindezek mellé a 3 sávos autópálya fölött kilométereken keresztül párhuzamosan hídon egy autóút, valószínűleg csak ott volt hely.
Persze úthálózatilag nincs gond, van mindenfelé rengeteg, de borzalmas állapotban. Kátyúk, foltok mindenfelé. Néhány hídon a pálya vasból. Azt már csak később éreztük, hogy ilyenkor a kocsi legalább olyan jól kormányozható, mintha villamossínen hajtanánk. Mindez autópályán…?!
Sikerült belekerülnünk a 4-ei hétvégét követő hatalmas dugóba, így több mint egy óra volt, mire átértünk Greenwichbe.
Itt azonban minden más volt. Gyönyörű zöld, rendben tartott házak (az utak itt sem európai minőségűek azért), fák, a fákon mókusok, nyulak a fűben, és mindez a város közepén. A szállodánál kiszálltunk, bejelentkeztünk, majd fölhozhattuk bőröndjeinket a harmadik emeletre, lift nélkül. Ez még kellett a nap végére.
Este még sétáltunk egyet a városban – nem hagyhattuk ki az óceánt – aztán aludtunk, mert természetesen másnap már elvárták, hogy munkába menjünk.
Bevezető
2003. és 2005. között abban a szerencsében volt részem, hogy majdnem két évet az Amerikai Egyesült Államokban tölthettem. Mivel teljesen legálisan, mintegy itteni munkavállalóként dolgoztam, laktam, éltem, ezért a mindennapok Amerikájába tudtam bepillantani.
Az élmények, amik értek, sokkolóak voltak. Minden volt amit ebben az országban láttam, csak az nem, amit az irgalmatlan propaganda hatására otthon elképzeltem róla. A legelső napokban elhatároztam, hogy leírom itteni élményeimet. Nem annyira személyes formátumban, mintha naplót írnék, arra úgyis maximum egy-két ember lenne kíváncsi rajtam kívül. De nem is akartam teljesen objektív képet alkotni. Azt úgyis lehetetlen, ráadásul ott van arra Hollywood, ami annyira tökéletesen végzi ezt a munkát, hogy egy nem létező országot mutat be létezőnek a világnak és önmagának, „Amerika” címkével ellátva. Az álomgyárral én nem tudom felvenni a versenyt.
Úgy döntöttem, hogy a személyes tapasztalataim Amerikáját mutatom be, olvashatóvá csomagolva. Egyszerűen csak úgy, ahogy én láttam. Remélem, aki olvassa, kicsit azt is érezni fogja, hogy én hogyan töltöttem ezt a két évet, de elsősorban egy, a megszokottól eltérő képet kap Amerikáról. Egy képet ízig-vérig európai szemmel, ami talán közelebb van az igazsághoz, mint az eddigiek. Persze hogy ki mit hisz el vagy gondol igaznak, az mindenkinek a saját dolga. De több szemszögből látni és láttatni dolgokat, nem tudok értékesebb dologot a világon.