Daniel Boulud, a híres francia származású, New York-i séf 2001-ben alkotta meg akkoriban 27 dollárért kínált, db burger nevű hamburgerét, és ezzel elindította az extravagáns, értelmetlenül drága hamburgerek divatját Amerikában. Ezt az ételt a mai napig meg lehet kóstolni DB Bistro Moderne éttermében, most 32 dollárba (kb. 6400 Ft) kerül.
Wall Street
Staten Island Ferry
Ha éltél New Yorkban, tudod mit jelent a Five Boro. (Ha éltél ebben az országban, akkor talán így is írod. Ha még adsz valamit az angoltudásodra: Five Borough. Bocsánat.) Ha nem, akkor elmondom. Magyarul öt kerület. Az egyébként egységes New York City öt városrésze ez, melyek közigazgatási érdekességként külön megyéhez tartoznak. Manhattan, Brooklyn, Queens, The Bronx, Staten Island. Most ez utóbbiról írok egy keveset, illetve arról a kedves járműről, amely Staten Island Ferry néven vonul be félóránként a város történetébe.
Szeptember 11.
Hol töltse az ember szeptember 11-ét Amerikában, ha nem a WTC romjainál?
Habár e gondolatmenetet valószínűleg nem mindenki osztja, hozzám igen közel áll. Ahogy harmadiknak Magyarországról megérkezett társunkhoz is. Így hát nem volt mit tenni, csütörtökön (értsd: szeptember 11-én) munka után azonnal rohantunk az állomásra, és fölszálltunk az első vonatra, ami bevitt minket New Yorkba.
New York
Első hétvégén nem hagytuk ki, hogy bemenjünk New Yorkba. Itt vagyunk a közelében, és egyikünk sem járt még ott, így nem volt nehéz rávenni magunkat, hogy vasárnap teljes napunkat ott töltsük.
Reggel kényelmesen felkeltünk, és lementünk az állomásra. Greenwich kb. 50 km-re van a várostól, és HÉV szerű vonatokkal lehet bejutni. Hétvégén óránként. Az ember fölszáll rá, és kényelmesen beutazik. Vasárnap legalábbis nálunk még lehet ülőhelyet találni, a vonat légkondicionált, tehát minden rendben. Kb. egy óra az út, és a legbelvárosabb belvárosba érkezünk.
A Grand Central pályaudvarra, ami egy igazán impozáns épület. Leírni nem lehet, de hatalmas várócsarnokát már több filmben láttam szerepelni, és amikor az ember belép, igazán megérinti a pompa, meg kissé a megalománia szele e kora-XX. századból itt maradt, máig is funkcionálisan is és az amerikai nagyság hirdetését illetően is jól működő épületben. Mindez ráadásul a 42. utcában van, ami Manhattan központjának számít.
Leszálltunk a vonatról, és először is elcsodálkoztunk a felhőkarcolókon. Azt hiszem ez kötelező, ha az ember először jár itt. Miután szereztünk egy térképet, kinéztük magunknak az Empire State Buildinget. Sok ötletünk nem volt, hogy mit csináljunk, az jó látványosnak ígérkezett, nem is volt túl messze, meg hát valamennyit sétálni is lehet, ami pedig ebben a városban az egyik legérdekesebb tennivaló.
Eljutottunk az Empire State Buildinghez, és megpróbáltunk fölmenni. Ez nem olyan egyszerű feladat. Egyszer sorba kell állni, amikor az épületbe szeretnél bejutni. Itt mindenedet átvizsgálják fémdetektorral. Ezután mindenféle tábla nélkül meg kell találni egy következő sort, ahol a jegyeket lehet megvenni. Ez kb. fél óra. Mármint a sor. De a hátunk mögött üres kordonok arra utaltak, hogy másoknak nincs ekkora szerencséje. Ha megvetted a jegyeket, akkor oda kell menni a liftekhez, és sorba állni, hogy bejuss valamelyikbe.
A lift fölvisz a 80. emeletre. Ott kiszállsz, és átmész egy másik sorhoz. Egy hatalmas teremben állsz, a sor tekereg mint a kígyó, az ablakok leredőnyözve, hogy növeljék a feszültséget. Azt tudod, hogy most már majdnem a világ tetején állsz (nem sok ennél magasabb épület van még most sem a földön, főleg ahová föl lehet jutni, meg főleg két éve), és csak rengeteg embert látsz türelmesen várakozni, meg reklámokat a TV-ben, hogy milyen jó is a kitudja milyen márkájú városnéző fülhallgató. Az ablakokon túlra pedig szelíden odaképzeled a látványt, New Yorkot a magasból, amiért jöttél és kifizettél 11 dollárt és már eddig is vártál majdnem egy órát. Csak reménykedsz benne, hogy egyszer neked is lesz részed benne. Szépen lassan eljutsz a liftekhez, amik fölvisznek a 86. emeletre, ami a teteje az épületnek, legalábbis ameddig turisták mehetnek.
Innen már kimehetsz a teraszra, és eléd tárul az egész város, vagy még több is. Nagyon szédítő látvány, megéri a várakozást. Minden alattad, hatalmas házak tűnnek kis viskónak ha lenézel, és az egész várost egy mozdulatlan kőtömegnek látod. Persze a város az város ameddig a szem ellát. Lenyűgöző az érzés, mi háromszor körbesétáltunk, hogy beteljünk azzal, amit látunk. Lefelé kicsit gyorsabb az út, és pillanatok alatt lent vagy a földszinten.
A sétánkat folytattuk délre, és megnéztük Greenwich Village-t. Ennek semmi köze ahhoz a helyhez, ahol lakunk, ez Manhattannak az a része, amit bohémnegyednek is hívnak. Hihetetlen élet mindenfelé, nem is lehet itt leírni, de az ember itt érzi igazán azt a lüktetést, amit New Yorktól elvár.
Megnéztük a Manhattan sziget déli csücskét is, a lerombolt tornyok helyét, ez elég megrázó volt így közelről. Végigsétáltunk a Wall streeten, persze ilyenkor errefelé nem sok mozgás van. Kijutottunk a kikötőbe, ahová a kompok érkeznek az ingázókkal hétköznapokon. Itt sikerült fölszállnunk egy Beast (szörnyeteg) nevű hajóra, ami igazi szórakozási élményt jelentett.
A jegyvásárlásnál azzal fogadnak, hogy terhes nők, szívbetegek stb. nem szállhatnak föl. Ez amolyan amerikai túlbiztosítottságnak tűnik. Megveszed a jegyet, eddig rendben. Beszállsz a hajóra, ami olyan mint egy verseny-motorcsónak, csak kb. 80 fős, és egy harapós szörnyetegnek van kifestve. A beszállásnál is minden rendben. Igazi amerikai életimádók fogadnak, amilyet az ember a filmekről elképzel. Nagy hasú, bajuszos, napszemüveges, egy szál pólóban járkáló 40 év körüli faszik. Kapitány meg kísérője. Mindegyiken kis rádiós mikrofon.
Amikor beszállsz a hajóba, akkor megkezdődik a szívatás. Nem olyan eszeveszett, de nálunk szerintem nem mernék ezt bevállalni. Azzal kezdik, hogy mikrofonnal hangolják a népet, aki itt meglepően fogékony is. Tehát a 80 turista ül a hajón, és ha a szakállas azt mondja, hogy üvöltsünk, akkor mindenki – gyerek, felnőtt, nagyapa – fülig érő szájjal üvölt.
A hajó mindenféle szóbeli ijesztgetések közepette kifut a kikötőből, szép lassan. Amikor kijjebb vagyunk, a mikrofonban megkérdezik, hogy kezdődhet-e a móka. A tömeg üvöltésére hihetetlen hangerővel nagyon pörgős zenét nyomnak oldalról a füledbe, és az addig lágyan ringatózó hajót megindítják az óceánnak. Olyan erő van abban a motorban, amit még motorcsónaktól sem vár el az ember. Állítólag 40-50 mérfölddel megy, ami nem gyenge.
Az egész út erről szól. Üvöltő zene, vigyorgó emberek, mindez hatalmas sebességgel száguldozva a vízen, néhány száz méterre a manhattani felhőkarcolóktól. A Szabadság-szobor környékén szembejön a másik Beast, ami a West Side-on lévő kikötőből indult, és azzal szórakoznak, hogy egymásnak csinált hullámokon dobálják a hajót teljes sebességgel. Szóval az egyik hajó a másik által keltett hullámokon ugrál, a másik meg fordítva. Közben a szakállasok vízipuskával – ennek minden elképzelhető méretével és kiadásával –, vízzel töltött léggömbökkel locsolják a közönséget. Ahogy mondom. Tengervízzel. Aki láthatóan kevésbé bírja, arra még többet öntenek. A végén már a pezsgős vödör is játszik, néha üresen (ilyenkor a poén annak a szerencsétlennek az arca, aki azt hiszi, hogy ráborítanak egy vödör vizet és a vödörben nincs semmi), majd rögtön utána tényleg vízzel tele, amikor is az újabb áldozat már előre röhög, hogy rá sem fognak semmit önteni. Utána meg a többiek röhögnek rajta.
A két hajó egymás mellett száguld, rádión összehangolva a zene, hogy mindkét hajón ugyanaz szóljon. A két kapitányok a hajó tetején egy kör alakú, nyitott fülkében állnak, majd a teljes sebesség mellet fölmásznak a tetejére, és a tomboló zene ritmusára verseny fekvőtámaszt nyomnak, miközben a hajók száguldanak, egymástól nem több, mint 8 méterre.
Az egész Beast-es utazás így telt el, és tényleg igazi élmény volt. A kikötőből elindultunk vissza a pályaudvarra, én közben mezítláb, mert a cipő annyira feltörte a lábamat, hogy vérzett, tehát egyszerűbbnek láttam New York utcáit kezemben a cipőmmel róni, még a metróra is így szállva föl.
A metrót úgy értük el, hogy Murphy valahol a közelben tenyereibe nagyot köpve dörzsölgette azokat. Miután rájöttünk, hogy lassan muszáj lesz feladni a gyaloglást, hogy elérjük a vonatot, megtaláltuk azt a lejárót, amin a nekünk megfelelő metrót lehet elérni. Amikor lementünk, a Marci bement a kapun az előre váltott jegyével, és én is beálltam, hogy végighúzzam az enyémet az olvasón. Az pedig nem engedett. Folyton csak azt írta ki, hogy húzzam le még egyszer. Hiába húzogattam, csak nem engedett be. Azt jó előre a lelkemre kötötték, hogy ne próbáljak meg bemászni a kapun, mert azonnal rám szállnak a biztonságiak. Tehát én szépen, türelmesen próbáltam a jegyemet az egyik majd másik kapu torkán lenyomni, a siker legkisebb érzete nélkül.
Közben befutott a metró, és nekem csak nem sikerült bejutnom, bármelyik kapunál is próbálkoztam. Amikor a metró kinyitotta az ajtóit, a Marcinak eszébe jutott, hogy ideadja a saját jegyét. Persze azt már eltette, így megpróbálta kiszedni a táskájából, a kapkodásnak köszönhetően elég kevés sikerrel. Nagy nehezen kinyitotta, és elővette a jegyet, amikor a metróban már szóltak, hogy menni szeretnének (nem ilyen kedvesen, gyakorlatilag az ajtók záródnak szöveg). A Marci ideadta a jegyet, és én kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, ne engedje el a metrót.
Majd lehúztam a jegyet, és az ajtó azonnal beengedett. Ekkor a metrónak már elkezdtek záródni az ajtói, a Marci pedig állt előtte, és nem tudta mit csináljon. Ismét kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, mert lekéssük a vonatot. Megfogta az ajtót, ami már majdnem becsukódott. Én rohantam a kapuktól, a metrónak minden ajtaja zárva, csak az az egy nem. A Marci nézett rám nagy szemekkel, hogy most ez tényleg megáll itt, vagy elindul, kezében az ajtóval. Odavetettem magam, és szétnyomva az ajtót, beestünk a kocsiba. Én persze mezítláb, kezemben a cipőmmel. Még ezek a sokat látott New Yorkiak is csak néztek.
A metró elindult, és szépen lassan közeledett a pályaudvar felé, ahogy a nagymutató is a 8-ashoz, amikor a vonatunk indult. Kb. 38-kor kiugrottunk a kocsiból, és én mezítláb folytatva utamat rohantam föl a lépcsőkön, át a hatalmas csarnokon, kiderítve, hogy honnan megy a vonatunk. Elértük.