New York 2

Annyira tetszettek az első élmények a világ fővárosában, hogy úgy döntöttünk, még egyszer meglátogatjuk. Egyik hétvégére kaptunk a cégtől egy autót, és mivel szombat este úgysem volt jobb dolgunk, bementünk New Yorkba kocsival.
Odafelé még azelőtt sikerült eltévednünk, hogy egyáltalán megláttuk volna a várost, ami pedig igazán nem a legnehezebben észrevehetők közé tartozik. Térképünk csak arról a megyéről volt, amelyben lakunk, és magáról New York Cityről. A kettő között van egy jókora terület, számunkra fehér folt. Ráadásul arrafelé több az autópálya, mint a bokor. Nem tudhatod, melyik hová vezet, az útjelző táblákra csak az van kiírva, hogy dél, észak, kelet vagy nyugat felé megy az út, meg az éppen következő település. Áll az ember New York City határában tudatlanul, és úgy is marad, hacsak nem például Larchmont Cityt keresi, a maga maximum 5000 lakosával.
Szóval Manhattanről semmi. Autópályán megállni nem nagyon illik, még errefelé sem. Attól amúgy sem okosodik az ember, így nem volt mit tenni, mentünk előre, mint a motorizált birkák. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg eljutottunk a Whitesotne hídhoz. Ez az egyébként igen impozáns építmény az East River fölött vezet át Queensbe, de nekünk akkor abszolút nem volt jó. Ráadásul oda-vissza 8 dollár az út, ennél pedig mi akkor smucigabbak voltunk.
A híd előtt egy tábla jelezte, hogy ott az utolsó lejárat fizetés nélkül. Szem előtt tartva a Manhattan iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmunkat, itt természetesen le kellett fordulnunk. Ezt meg is tettük, és az autópályát éppen elhagyva, három méterrel arrébb Bronx külvárosába jutottunk, a legfeketébb fekete családok hétvégi piknikjére és Baseball mérkőzésére. Én egyáltalán nem vagyok rasszista, de ahogy a kocsiban világítottunk, volt egy olyan érzésem, hogy ezirányú gondolataikról akkor és ott nem társalognék a kintiekkel. Bezártuk az ajtókat, és a híd alatt átkanyarodva, amilyen gyorsan csak lehetett, visszajutottunk az autópályára.
Itt már tudtuk, hogy az előbb hol rontottuk el, úgyhogy e frissen szerzett tudással felvértezve, kigúvadó szemekkel figyeltem az elágazásokat, a táblákat. Attól nem kellett félni, hogy Manhattant komolyan kiírják. Fölösleges! Mégis, kb. 20 méterrel és 4 sávval a megfelelő kijárat előtt észrevettem egy csöndesen és szemérmesen elbújni készülő Manhattan táblát, majd az autóban elfoglalt helyzetemhez nem illő heves kormányrángatás és kiabálás mellett a sofőr tudtára adtam, hogy most pedig arra fogunk menni, nincs kedvem még egyszer elsötétedni.
A bal oldali sáv, amelyet e kissé hirtelen mozdulatok sorának köszönhetően elértünk, a fölöttünk lévő autópályára vezetett. A látvány, amely ott fogadott bennünket, lélegzetelállító volt, és felejthetetlen élményt jelentett. New England egyen kertes házait, a lerobbant külvárosokat, a fekete vasárnapot magunk mögött hagyva, a többitől cseppet sem elütő autópálya hídján lassan emelkedve az ember bámul maga elé fásultan, kicsit arra a csillogásra gondolva, amit otthagyott Európában. Ahogy emelkedik az út és eléred a fölső autópályát, egyszer csak azt veszed észre, hogy orrba csap a felhőkarcolók tömege. A felhőkarcolóké, amik ekkor még legalább tíz kilométerre vannak, de egyik pillanatról a másikra úgy törnek rád, mintha az imént elvonult zápor hatására nőttek volna ki a földből, éppen az orrod előtt. Még az anyósülésben is vágyat érzel a fékbe taposni, nehogy beleszaladj valamelyikbe. Hirtelen felbukkanásukkal és tömegükkel olyan hatást gyakorolnak rád, hogy a szemeid tágra nyitva maradnak, és a kormány mozdulatlanul marad a kezedben, ha először jársz erre.
Innen már nehéz lett volna eltéveszteni, elég volt a látványt követni. Minden valamirevaló kalandfilm rajongó tudja, hogy a Die Hard 3. részében az FDR (Franklin Delano Roosevelt) Drive-on menekültek a teherautók Manhattan szívéből. Én is tudtam, hogy azt az utat megtalálva és követve az East Side-on eljutunk célunkhoz. Ahogy lassan átléptük NYC határát, a poros kisvárosok helyét immár a nagyobb utak vették át az irányjelző táblákon, így az FDR feliratúakat követve, önbizalmunk teljes tudatában mehettünk tovább.
Az FDR a filmben évekkel ezelőtt tett ígéretéhez híven bevitt minket dél Manhattanbe. Pontosan ahhoz a kikötőhöz, ahol a Beastre szálltunk föl előző alkalommal. Az úton ismét hálát adhattunk a budapesti utaknak azok kiváló minőségért, vagy legalábbis azért, hogy ott kitesznek egy táblát egy 10 cm mély, szőnyegnyi gödör előtt a középső sávban. Megnyugodtunk, hogy autónk tengelytörés nélkül átesett e számára nagy gondossággal készített túlélőtúrán, amit komolysága ellenére elég olcsón mértek, mindössze 4 dollárt kellett fizetni a játékért.
Az útról lekanyarodva még jó időbe telt, mire megtaláltuk a helyes irányt, immár térképpel, dél-Manhattan kis utcáin bolyongva. De három kisebb kör után eljutottunk a sziget másik oldalára, végighajtottunk a West Side-on, és bekanyarodtunk az egyik szimpatikus utcába a 45. környékén. Ott már állt a forgalom a színházi negyed közelében szokásos esti dugó jeleként, így gyorsan megpróbáltunk parkolóhelyet keresni. A parkolóházakban 10 dollár egy óra, az szóba sem jöhet, az utcán meg nincs hely. De nekünk nagy szerencsénk volt, egy teljesen üres hely éktelenkedett előttünk, ott le is tettük a kocsit.
Ha van New Yorkban egy hely, ami igazán a turisták számára készült, ennek minden negatívumával együtt, akkor az a Times Sqaure. Ha van New Yorkban egy hely, ahol az ember igazán érezheti a világ egyik legnagyobb városának lüktetését, a tömeg vonzását, a levegő vibrálását, a Times Square az. És ha van New Yorkban egy hely, amit nem lehet kihagyni, az pontosan a Times Sqaure.
Amikor először itt jársz, hirtelen arra gondolsz: itt vagyok? Ez az?! Látsz egy útkereszteződést, nem nagyobbat, mint ezer másik, és eszedbe jut, amit a filmekből és a híradók tudósításaiból hallottál róla, emberek millióival, New York közepén. Ez nem az, nem jó helyen járok. Aztán elszámolsz tízig, körbenézel, és rájössz: de igen! Ez az! Ilyet még nem láttál sehol! Az utcán hömpölyög az embertömeg, időnként le-lefolyik a járdáról. Ha tekintetedet a körben álló, 50 emeletes házakra veted, annyi fény tör rád az azok faláról mosolygó reklámokból, ami elég lenne egy kisebb település kivilágítására. A tér fehéren izzik a sötét éjszaka és New York közepén.
Az utcán autók tömege, állandó dugóban. Aki kétszer járt a városban, tudja, hogy erre nem szabad jönni. Mégis, mit látsz mindenfelé: tízméteres limuzinokat, extravagáns kocsikat, taxikat, nyitott emeletes buszokat. Mindenkit, aki látni akar és látszani. Akaratlanul sodródsz a tömeggel, nem tudsz ellenállni, elragad magával, mint a hullám a tengeren. Szemben tízemelet magasan háznyi kávéspohár reklámozza az amerikai nedűt, csábítóan és mesterségesen gőzölögve a tetején. Alatta az egyik hírtelevízió élő képernyője, szobányi méretben. Ahogy balra nézel, hatalmas játékbolt mellett haladsz el. Háromemeletnyi, üveg mögé bújtatott csillogás, benne hatalmas óriáskerékkel, abban fülig érő szájú gyerekekkel.
Mielőtt kifutnál a térről, a nevedet cirádásan papírra festő, magukat kínáló utcai művészjelölteken átbukdácsolva átvágsz a másik oldalra. Középen a hadsereg toborzó épülete, csak legyintesz. Körbejárod a teret, lassan megszokod a légkört, örömmel szívod magadba az életet. Éppen elhagyod az elektronikus tőzsde híres információs fény-szalagját, előtted már a hagyományos piacok adatai rohannak követhetetlen sebességgel. Megcsodálod, de hamar továbbmész. Egyébként sem értenél belőlük egy szót sem, ha nem a pénzügyi szektorban dolgoznál. Így is csak azt tudod, hogy mit akar jelenteni. Kíváncsian továbbmész, vajon van, aki ezt követi?!
A tér mindkét oldaláról bombáznak a fotonok, szinte már fáj. Haladsz a tömeggel, bemész középre, a két utca közepére. A Broadway és a 7. sugárút keresztezi itt egymást, szinte párhuzamosan futva tovább észak és dél felé. Ők alkotják a tér jellegzetes formáját. Középen két oldalról fognak közre az álló autók, közöttük biciklisek manővereznek vadászrepülőt megszégyenítő mozdulatokkal. Mindenfelől az ezerféle duda össze nem keverhető koncertje tör a füledbe. Nem hiányozhatnak a legnagyobb gyorsétterem-láncok üzletei, a legnagyobb médiatársaságok reklámjai, és amiből e tér neve származik, irodaházai sem.
Tovább folytatva utunkat rácsodálkoztunk a new yorki utca éjszakai életére, a nyüzsgő városra. A felhőkarcoló lábánál kialakított tér kövében megcsodálhattuk a diszkrét táblát, mely tudatja a figyelmes sétálóval, hogy magánterületen jár, amit bármikor, előzetes értesítés nélkül lezárhatnak. Eljutottunk a Central Parkig, ami csöndes és nyugodt szigetként, halvány fényekkel kacsintott ránk a nagyváros hangos és fényes éjszakájából. A park bejáratánál várakozó lovaskocsik meglepő látványt nyújtottak a 20-60 emeletes házak előtt, a busznyi hosszú luxuslimuzinok között.
Visszamentünk a kocsihoz. Látjuk ám, hogy a szélvédőnkre van tűzve valamilyen reklám, vagy hasonló. Büntetőcédulának is nézhetjük éppen, de a Marci megnyugtat, hogy az nem így néz ki, ez biztosan reklám. Beülünk a kocsiba, már indítom a motort, amikor mégis kiszállok, nem hagy nyugodni ez a cédula. Leveszem az ablaktörlő mögül, megforgatom, megnézem. Narancssárga boríték, New York városától. Talán mégsem csak jó utat kívánnak nekünk benne…
Kinyitjuk a borítékot, átnézzük, elolvassuk, és végül megértjük, hogy tűzcsap mellett parkoltunk. Elgondolkodva nézünk egymásra, ezt így nem tartjuk különösebben problémásnak. Mi buta Európaiak! Jobban megnézzük az írást, és fölfedezzük, hogy 105 dollárba került a tűzcsapos játék. Ebből már sejtjük, hogy itt ennek nem örülnek, és bosszúsan hazaaraszolunk az éjszakával együtt a városra boruló dugóban.
Egy életre megtanultuk, hogy Amerikában ne állj tűzcsap mellé, és ha New Yorkban üres parkolóhelyet látsz, akkor gyorsan hajts tovább!

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.