Amerikai reggeli

Megfigyelted már, hogy az amerikai filmekben ha vacsoráznak, akkor általában a háttérben még szikrázóan süt a nap? Ugyanez a francia vagy olasz filmekben: romantikus, gyertyafényes vacsora a csillagos ég alatt.

Ez talán részben dramaturgiai fogás a forgatókönyvírók részéről, de semmiképp sem véletlen. Az amerikaiak ugyanis általában sokkal korábban vacsoráznak, mint Nyugat-Európában, amiben szerintem inkább a magyarokra hasonlítanak. Értsd ezt: egy hagyományos amerikai vacsora este 6 vagy legkésőbb 7 körül kezdődik, míg pl. Olaszországban vagy Spanyolországban általában 9-kor vagy 10-kor. Persze a modern életforma erre is hatással van, és aki egy irodában dolgozik, az egy átlagos munkanapon az USA-ban sem ül asztalhoz 7 vagy 8 előtt. De ugye a forgatókönyvírókat nem a száraz mindennapok, hanem a romantikus, idilli képek érdeklik.

Hogy került mindez ebbe az írásba? Mivel a korai vacsora után az ember éhesebb lesz reggel, ezért Amerikában a reggeli is jóval kiadósabb, mint pl. a franciák gyengécske croissantja. Talán ebben is inkább ránk hasonlítanak, bár szerintem a reggeli bőségességét illetően még a magyarok is elbújhatnak a tengeren túliak mögött.

A bőséges táplálkozás egyébként magában a „reggeli” szó angol változatában is benne van. A breakfast, azaz angolul reggeli szó eredete a „breaking the fast”, vagyis a „böjt megtörése” kifejezés rövidülése. Böjt alatt itt az éjszaka evés nélkül töltött időszakot kell érteni. Szóval ha egy népcsoport képes az evés nélkül töltött éjszakát böjtként megélni, akkor el tudod képzelni, hogy micsoda mennyiséget akar ételből magához venni ébredés után.

Maga az amerikai reggeli a híres angol reggeliből származik (ezek a fogalmak egyébként helyben is léteznek, tehát az American breakfast – amerikai reggeli – és az English breakfast – angol reggeli – olyan kifejezések, amit nem csak mi, külföldiek használunk, hanem az adott ország lakói, amerikaiak és angolok is). Az amerikai változat afféle egész napra elég legyen megoldás, rengeteg hússal és szénhidráttal. Eredetileg az egész napos, farmon töltött munkához volt szükség erre, ma már ezt a szerepét elvesztette. A modern kor, ahogy följebb is írtam, mindent és mindenkit megváltoztat, és Amerikában is sokan esznek ébredés után müzlit, sokan egyáltalán semmit. De az igazi, eredeti amerikai reggeli, amit az átlag jenki még ma is hetente egyszer elfogyaszt, valami olyan eszméletlen kalória- és ízkavalkád, amit az ember nem is hisz el, ha nem a saját szemével lát.

Nekem egyszer volt szerencsém amerikaiakkal reggelizni egy igazi, filmekből ismert, út menti dinerben. Először azt hittem, hogy csak viccelnek, amikor a fél étlapot berendelték. Omlettet, francia pirítóst (ez nem ugyanaz, mint amit mi annak hívunk: értsd bundás kenyér kalácsból), jó adag sült bacont, sült krumplit (illetve ennek a reggeli változatát, amit hash brownnak hívnak, és tulajdonképpen a mi rösztink), amerikai palacsintát.

Amikor ezek az ételek mind megérkeztek, akkor mint a rossz éhezők, rávetették magukat. De nem ám úgy kulturáltan. Az amerikaiaknak nem fontos, hogy sós vagy édes az íz, reggelire ezeket együtt eszik, legalábbis én ezt tapasztaltam. A juharsziruppal bőven meglocsolt, édes palacsintához simán csúszik a bacon, és persze az egészet – legye az omlett, palacsinta, sós vagy édes pirítós – jó alaposan meglocsolják ketchuppal. Írd és mondd, akkor annál a reggelinél a három ember mellettem egy egész üveg ketchupot ráöntött mindarra, amit rendelt. A pincérnőnek újra kellett töltenie. (Odakint a ketchup és a mustár ingyenes kiegészítő, kint van az asztalodon. Annyit eszel belőlük amennyit akarsz, ha elfogy akkor újratöltik.)

Szóval ott a tányéron a rengeteg sajttal, sonkával és zöldségekkel gazdagított omlett, az édes (francia) pirítós, a sima pirítós, jó adag bacon, néhány vastag, amerikai palacsinta. Mindez meglocsolva jó bőven juharsziruppal (vagy sokszor inkább csak valami hasonló, édes cukorsziruppal) és ketchuppal. Hát, nem mondhatnám, hogy európai szemnek étvágygerjesztő.

És ehhez jön a kávé. Mégpedig úgy, ahogy a filmekben látod. A pincérnő egy kétliteres kancsóval járkál az asztalok között, és a kérdés úgy hangzik, hogy kérsz-e kávét. Nem úgy, hogy milyen kávét kérsz. Nincs többféle. Kávé van és kész. Abból viszont annyi, amennyi beléd fér. Ha kérsz, akkor a számlához hozzáadják az árát, 1-2 dollárt. Ezért viszont annyiszor töltik újra a bögrédet, ahányszor csak akarod. Ha kiszámolod, ennyiért lassan itthon sem tudod teletankolni magad koffeinnel.

Ez az egyfajta kávé, amit az ilyen étkezdékben felszolgálnak egyébként nem feltétlenül rossz. Hosszú kávéként főzik meg, filteres kávéfőzőben. Ez Magyarországon is elég elterjedt az otthonokban, vendéglátóhelyeken ritkábban találkozni vele. Általában közepes vagy közepes-jó minőségű kávéból főzik, és aki szereti a hígabb kávéízt, az egyáltalán nem nevezi rossznak. Én például kifejezetten rászoktam Amerikában erre a fajta főzési módra, és azóta is gyakran iszom ilyet itthon. Semmiképp sem hasonlítható az íztelen, zaccos északi (német, lengyel) kávéhoz.

Ha már filmekkel indítottam, akkor zárásként legyen itt egy filmes megjegyzés. Az amerikai kávé-analfabetizmust nagyon jól illusztrálja az 54 című film egyik rövid jelenete. Igaz, hogy ez a ’70-es évek végén játszódik, és azóta persze sokat finomodott a kávékultúra, többek között olyan óriásoknak is köszönhetően, mint pl. a Starbucks. De lényegében nem változott, hogy az ország nagy részében a kávé továbbra is csak az amerikai hosszú kávét jelenti.

Ráadásul ez a jelenet azért is ideillik, mert éppen egy reggeli közben hangzik el a filmben ez a párbeszéd, ami kicsit intellektuálisabb formában azt akarja kifejezni, hogy az amerikaiak nagy része csak egyféle kávét ismer. Ezen kívül még azt is jól illusztrálja, mekkora szakadék van a nagyvárosi és a vidéki Amerika között, ami szintén csak kevéssé változott az azóta eltelt harminc évben.

A jelenet 4:55 és 6:38 között látható. Aki nem ért angolul, annak a szabad fordítás a videó alatt található.

Előzmény: ’70-es ’80-as évek fordulóján New Jerseyből származó szegénylegény a legmenőbb New York-i diszkó bárpultosa lesz. Karácsonyra hazatér New Jersey-be, és elruccan reggelizni egy étterembe, ahol összefut a diszkóból ismert, szintén nagyon menő lánnyal. Adalék: New Jersey állam és New York City között folyik a Hudson folyó, amire később a lány utal.

Fiú, narrátorként: Az Alpine Innbe mentem reggelizni, éppen úgy, ahogy régen Karácsony másnapján szoktuk, amikor még anya élt.

Fiú, pincérnőnek: Kaphatnék egy kapucsínót?

Pincérnő, fiúnak, nagyon meglepődve: Micsodát?

Lány, háttérből nevetve: He-he. A folyó rossz oldalán vagy!

Fiú, lánynak: Hello!

Lány, fiúnak: Hello!

Fiú, lánynak: Shane vagyok, találkoztunk már…

Lány, mosolyogva: Igen. Tudom, ki vagy.

Fiú, félénken: Nem bánnád…, szóval…

Lány, miközben eltolja a mellette lévő széket: Csak tessék.

Fiú, érdeklődve, miután átült az asztalához: Mit csinálsz itt?

Lány: A szüleimmel töltöm a hetet. Te meg úgy nézel ki, mint egy mosott rongy!

Fiú, kissé zavarban: Nem a legjobb hazatérés volt ez nekem.

Lány, pincérnőnek, kissé alpári hangsúllyal, kiabálva: Hé, pincérnő! Két bögre kávét kérünk!

Pincérnő azonnal ott terem, és önti a kávét a már fent is említett, kétliteres kancsójából.

Lány fiúhoz fordul, elmosolyodik: Ha Rómában vagy…

Fiú: Egy teljesen más világ, nem?

Lány: Megszokod. Két külön nyelv, két külön ruhatár, két baráti társaság.

Fiú: Megtartottad az itteni barátaidat?

Lány, nevetve: Nem, igazából a ruhatár sokkal könnyebb volt.

Fiú: Hihetetlen, nem? Úgy értem Manhattan egy teljesen másik világ. Egyszer fent, egyszer lent.

Lány: Az életem története, ezer százalékban.

Fiú: Kétezer százalékban.

(Ez a bejegyzés eredetileg a Rántott hús wokban? blogomban jelent meg.)

Kép: Terry’s Coffee Shop, Brooklyn, New York City. Készítette Daniel Schwen cc lincense