Amerikai elnökválasztás

Akkor ábrándultam ki véglegesen az Amerikai demokráciából, amikor november 2-án, az amerikai elnökválasztás reggelén munkába igyekezve majd’ százméteres sort kerülgettem az utcán. A sorban állók arra vártak, hogy leadhassák szavazatukat.

Az egész rendszer, elejétől végéig, a résztvevők számának minimalizálását, a küzdelem leegyszerűsítését támogatja. Persze nem ezért találták ki, és több mint kétszáz évvel ezelőtt, születésekor nem csak a világ legnagyszerűbb demokráciája lehetett ez, de egyben viszonylag modern és megbízható választási rendszer. De hát az idő minden felett eljár, és ez alól nem lehet kivétel az Egyesült Államok sem.

Az amerikai elnökválasztás négyévente, november első hétfőjét követő kedden van. Ez a naptári pontosság egyrészről nagyon hasznos a tekintetben, hogy semmilyen kormányzati erőnek nem áll módjában a választások időpontjának megválasztásával a pillanatnyi politikai helyzetet kihasználnia. De mire megy egy dolgos nemzet egy hétköznap tartott választással? Hogyan lehet elvárni meggyőző részvételt, ha az ember talán reggel futtában, vagy esetleg este kínjában tudja leadni a voksát?! Ha másért nem, hát a rengeteg ingázó miatt – sokan, mint én is, akár másik államban dolgoznak mint laknak – lehetetlen nagy tömegek részvételét elvárni napközben.

És ez még nem minden. A szavazás természetesen állampolgári jog, de nem abban az értelemben, ahogy azt például én Magyarországon megszoktam. Ott mindig megkaptam a magam kis értesítőjét, hol és mikor szavazhatok, amit bemutatva és az x-et behúzva már részese is lettem a modern demokrácia nagyszerű intézményének.

Nem úgy ám errefelé! Ahhoz, hogy szavazhass, többek között előzetesen regisztráltatni kell magad. Ez nem csak egy fölöslegesen közbeiktatott, bürokratikus procedúra (el lehet képzelni, hány ember marad távol a véleménynyilvánítástól csak emiatt), de a regisztrációnál a kötelezően megadandó információk között szerepel például az általad preferált párt megjelölése! Durva?! Ennek köszönhetően fordulhattak elő az idén pl. olyan esetek, amikor az egyik párt szorgos szimpatizánsai a másik által regisztráltakat hívogatták telefonon, hogy a szavazás nem kedden, hanem szerdán lesz…

De ott van még az elektori rendszer is. Ez szükséges volt egy még bimbódzó demokráciában és egy kontinensnyi országban akkor, amikor a távolságokat hetekben mérték. De ma? Az amerikaiak nem elnökre, hanem elektorra szavaznak, majd az elektorok választják meg az elnököt. Az elektor neve mellett persze szerepel az adott elnökjelölt neve is, akire szavaznia kell, és akire (általában) szavaz is majd a tényleges elnökválasztáskor. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen a médiának köszönhetően az elektorok ténykedése pusztán formalitás, a végeredményt már jóval az elektori szavazás előtt meg lehet mondani. De amikor John Smith beikszeli, beklikkeli vagy belyukasztja véleményét az elektor neve mellé, akkor talán a modern demokráciákban az egyik legnagyobb eséllyel pályázhat arra, hogy szavazata teljesen elvész.

Államonként – egy-két kisebbtől eltekintve – a győztes mindent visz szabály érvényes. Ha akár csak eggyel több szavazat jut az egyik oldalra az adott államban, akkor az összes, onnan megszerezhető elektori hely a győztes elnök csapatának jut. Kalifornia esetében (ez a legtöbb elektori mandátummal rendelkező állam) például az országos elektorok majdnem 10%-áról van szó. A rendszer elég torz eredményeket szülhet a ténylegesen leadott szavazatok arányához képest, ezt mindenki látja. Az sem példa nélküli – és egyértelműen az elektori rendszernek köszönhető –, hogy az országosan a kevesebb szavazatot begyűjtő elnökjelölt kerül végül az Ovális Irodába. És 2000. csak azért emlékezetes számunkra ezen esetek közül, mert a közelmúltban volt. A XIX. században három elnököt választottak meg ily módon.

Nem feltétlenül a népképviselet fogalmát erősítik olyan, eddig még ugyan sosem alkalmazott szabályok, mint például az elektori döntetlen esetén (ami nem is annyira esélytelen, lévén összesen 538 elektor ötven államból) az elnököt a szenátus (az alelnököt a képviselőház), tehát politikusok (!) választják meg. Igaz, ez a helyzet komikussá is válhat, ha a törvényhozás két házában más-más erő uralkodik. Republikánus elnök Demokrata alelnökkel!?

Lévén az államok többségében valamely oldal szimpatizánsai szignifikáns többségben vannak (még ha ez ciklusonként változik is, de általában egy adott választás előtt akár évekkel is jól megbecsülhetően), ezért a fentiekből következően a kérdést valójában néhány, úgynevezett harctéri állam néhány, ingadozó szavazója dönti el. Ha nagyon vulgárisan és leegyszerűsítve szeretnék fogalmazni, akkor pár traktoros paraszt választ Amerikai Elnököt, és dönt végső soron a világ sorsáról.

Én például New Yorkban élve és Connecticutban dolgozva, két egyértelműen demokrata államban, szinte semmit sem tapasztaltam az idei amerikai elnökválasztási kampányból. A nyári elnökjelölő gyűléseken – ez afféle pártkongresszus, ahol rengeteg pártkatona tapsol a saját oldalán amúgy már régen kiválasztott elnökjelöltnek – még volt valamiféle parázs hangulat. Aztán, ahogy közeledtek a választások, ugyan a hírcsatornákon mindenki ezzel a témával foglalkozott, de reklámnak akár TV vagy újsághirdetés formájában, vagy csak óriásplakát képében híre hamva sem volt, elnökjelöltet vagy bármilyen kortescsapatot messziről sem lehetett látni. Az itt lakók a részt vevők számától függetlenül biztos elektori helyeket jelentettek az egyik oldalnak. Akkor meg minek költse a pénzt akárki is? És ez így zajlott az ötven államból legalább negyvenben. Szomorú, hiszen ezáltal a választók többsége valamiféle szavazógéppé degradálódik, amit legkevésbé sem lehet demokráciának nevezni.

Államonként akár többféle választási rendszer, önálló állami törvények a választási szabályokat illetően, amelyeket persze – és a választási körzeteket is – minden periódusban az adott államban hatalmon lévők szája íze szerint tologatnak jobbra vagy balra.

Sorolhatnám még, de talán már így is sok.

Ezek után november 2-án megláttam a többszáz embert az első sugárút és a 83. utca sarkán lévő szavazóhelyiség előtt várakozni. Egy államban, ahol egyébként semmi tétje nincs a szavazatoknak. Tudván, hogy az egész országban esős-hideg napon még aki rá is vette magát a szavazásra, milyen könnyen feladja majd e kihívást a nem ritkán két-három órás sorban állás közben, teljesen és végérvényesen kiábrándultan mentem tovább dolgozni.

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük