Újabb hétvégi kirándulás, ezúttal északra, a hegyekbe. Az ember annyit hallja az őszi lombhullást emlegetni, hogy kedve támad fölkerekedni, és részt venni az össznépi bámulásban. Nem szól másról az egész, mint a természet vásznáról távozni készülő falevelek változatos színkavalkádjának nézegetéséről megfestés közben. Ez errefelé hatalmas turisztikai vonzerővel bír.
Imádtam gyerekkoromban azokat az amerikai filmeket, ahol általában egyetemek parkjaiban, gyönyörű fák között éltek és virultak az emberek. Olyan parkok, erdők voltak ezek, melyekről a filmeken keresztül is átjött, nincsenek Európában. Hallva a lombhullásba fektetett energiákat, reményeim szerint valami ilyesmiben lesz részünk!
Cégünk több éve itt élő, külföldi dolgozóinak meglepetésére ismét útra keltünk. Min lepődtek meg? Hogy-hogy elmegyünk ilyen messzire egy kétnapos hétvégén?! Ilyen messzire??? A szomszédba ugrunk át, fiúk! Péntek este megtettük a 400 kilométeres utat, hogy Bostontól kissé északra megérkezzünk a White Mountains hegyei között lefoglalt szállásunkra. Az út nyugodtan és jobbára dugó nélkül telt. A hegyeket már nem láttuk a sötétben, és semmi érdekes sem történt attól eltekintve, hogy még mindig hittük, az autópálya és egyáltalán ez az ország benzinkúttal jár. Lassan-lassan kénytelenek leszünk azonban megtanulni, hogy errefelé ismeretlen tájon akár fél tankkal is letérhet az ember üzemanyagot venni, mert ha nem teszi, esetleg nagyon fog fájni a feje. Este, nem nagyvárosban benzinkút??? Nem, az itt nem menő. Hogy mivel megy az a sok autójuk, azt nem tudom… Talán az utolsó mérföldek voltak már csak a mienkben, amikor a szállodánktól néhány saroknyira találtunk egy éjjel-nappal nyitva tartó kutat.
A szálláson már semmilyen személyzet sem volt éjjel kettőkor, a kulcsot nagyon kedvesen egy nevünkre címzett borítékban kiragasztották az iroda ajtajára. A szoba a Niagaránál tapasztalthoz képest klasszisokkal jobb színvonalat hozott, még akár barátságosnak nevezhető is volt. Fogadott minket a két ágy, ami az elkerülhetetlen osztódás következtében hamar hárommá vált.
Az ősz New Hampshirben tényleg gyönyörű. Olyan színeket produkál a természet, amit a világ más táján ritkán látni. Zöld, sárga, barna még elmegy. Bordó, lángvörös, lila már szemet gyönyörködtető. De amikor mindez hatalmas dózisban és nemcsak egy képen, de akár ugyanazon fán is egyszerre jelenik meg, egy jóérzékű festő stílusával keverve, akkor a természet csak a puszta létével is kétvállra fektet.
Hétvégénk nem telt mással, mint az ősz efféle képződményeinek csodálatával, és a turisztikai ipar által ennek megkönnyítésére épített pénznyelőhelyek támogatásával. Lanovkák minden mennyiségben már kissé havas tájakra vittek minket, hogy 1500 méter magasból csodáljuk meg a környéket, és sejtsük magunk előtt Kanadát vagy az Atlanti Óceánt, mindkettőt jó 30-50 mérföld mélységben. A világ legrégebbi, 1869 óta üzemelő fogaskerekű vasútja felejthetetlen élményt nyújtott. A százéves gőzmozdonyok a fizika törvényeivel megküzdve 70 perc alatt tolják föl utasaikat a közel kétezer méter magas Mount Washingtonra, az Egyesült Államok észak-keleti részének legmagasabb hegyére. A kisebb vagyonba kerülő utazás azonban megéri, az ember tényleg két századdal korábban érzi magát. Megható, ahogy a technika fellegvárának számító országban a fékező kézzel tolja át a síneket, hogy a vonat a kitérőre félreállva elengedje a szembe jövőket.
Hatalmas élmény Jákob lajtorjáján, a világ állítólag ma is legmeredekebb hídján áthaladni. Alattunk a 12 méteres mélység, a rövid kocsi hátsó vége a 37%-os emelkedőn mintegy 4 méterrel lejjebb, mint az első. Felállni szinte lehetetlen. Lassan megérkezünk a fölső állomásra, ahol késő októberben már mindent vastag hótakaró fed. Örömmel futunk körbe. Fényképezkedünk, majd más tennivaló és a havas időjáráshoz megfelelő öltözet híján visszaszállunk a vonatra, amely húsz perccel később már indul is visszafelé. Nem kevesebb energiával, mint felfelé. A súlyos gépezetet megfogni ezen az elképzelhetetlenül meredek lejtőn legalább akkora feladatot jelent embernek és gépnek, mint feljutni.
Mit írjak még? Ez a kirándulás nem bővelkedett kalandokban. Látnivalónak is legfeljebb csak a levelek ígérkeztek. Ahhoz pedig inkább festeni kellene írás helyett.
Hazafelé, útikönyvünk alapján minden jelentősebb turistalátványosságot megpróbálva útba ejteni beugrottunk egy modellvasút múzeumba. Nem kis szerepem volt ebben nekem! Szóval beugrottunk, megnéztük a múzeumot, de fél szemmel már az udvarra kacsintgattunk, ahol jó húszcentis nyomtávval futott körbe a vaspálya, rajta liliputi mozdonnyal, kocsikkal. Messziről kiszúrtuk, hogy ezekben az alulméretezett kocsikban nagyon is normálisra nőtt emberek mosolyognak és utaznak körbe-körbe. Olyanok, mint mi.
A tulajtól megtudjuk, hogy arra ő nem árulhat jegyeket, de ha bármit veszünk ezekből, mutat rá egy asztal kacatra, akkor mehetünk egy kört. Megvesszük a pólót, még mindig annak tudjuk legtöbb hasznát látni, fizetünk, és megkérdezik tőlünk, hogy honnan jöttünk. Az ember érzi, amikor erre Connecticutot kell válaszolni, most Magyarország volt a helyes megoldás. Ők Svájcból jöttek, mondják, nagyon örülnek nekünk.
Ülünk a vonaton, gubbasztva a körbefutó, apró síneken, és ahogy a kis hidakon átrobogva a levegő az arcunkba fúj, elgondolkozunk. Miért jön valaki Svájcból, a világ legfejlettebb államából ide? Mi itt olyan vonzó? Kultúrából vagy jólétből biztosan nincs több. Itt fönn a hegyekben pénzből sem igen. De valamiben nagyon gazdag ez az ország: szabad területben!
Igen! Add föl az egzisztenciádat Európában, utazz át az Óceánon, és építsd meg átlagemberként itt, a lehetőségek országában azt, amire egész életedben vágytál: a kerti vasutat! Amennyi a hülye errefelé, még meg is élhetsz belőle. Ismét és ismét nem tudok mást mondani, minthogy Welcome to America!
New Hampshire állam hivatalos weboldala: VisitNH
Mount Washington fogaskerekű vasút weboldala: The Mount Washington Cog Railway
