Egy mítosszal kevesebb. A Szilvesztert a Times Squaren, de úgy egyáltalán New Yorkban valami csodának képzeltem mindig. A földi mennyországnak, a halandók számára elérhető legnagyobb boldogságnak.
Rengeteg ember. Százezrek, milliók. Özönlenek, hogy szűk utcákon, terek nélküli városban együtt ünnepelhessék az Új Évet. A gonosztól való félelem azonban annyira gyökeret vert mostanában ebben a népben, hogy már 31-én délelőtt lezárják a Times Square-t. Élő ember csak repülőtér szintű biztonsági ellenőrzés után juthat be, hogy fél napon át étlen-szomjan, WC nélkül várja a hidegben azt a bizonyos tíz másodpercet, amikor olyan felhőtlen hangulatban és híresen lehet visszaszámolni.
Ahogy gyűlnek az emberek, úgy telnek az utcák körbe-körbe a Times Square körül. Ahogy telnek az utcák, úgy zárják le őket rendőrrel, kerítéssel. Aki itt belépsz, ki majd csak jövőre!
Tizenegykor, amikor mi lejöttünk, már a hatodik sugárutat zárták a 37. utcánál. Ez kb. 8 tömb a tértől. Gyakorlatilag a buli szagát sem érezhettük már innen. Végigrohanva és metrózva (az ilyenkor is éjjel-nappal jár!) a hatodik sugárúton, hátha a Central Parkban még van valami hely, annyi rendőrt láttam, mint még életemben soha. Egy önfeledt buli az önmagát világvezetőnek és szabadnak tartó országban, több rendőrrel, mint ünneplővel. Ez, bármennyire is szépen öltöztetik, engem sajnos olyan időkre emlékeztet, amelyekre szerencsére már nem is emlékszem. A világ másik, akkor önmagát vezetőnek és szabadnak tartó feléből.
Százasával a rendőrök, végeláthatatlan sorokban. Pillanatok alatt kiürítik az utcát, amikor egy mentőautó szirénázva akar átjutni (helyes!), és határozottan kapkodják el, majd öntik a kanálisba az utcán sutyiban, papírzacskóból fogyasztott alkoholt (helytelen!). Szilveszter van gyerekek! Mit akartok?! Bin Laden akkor is ledob itt egy atombombát ha akar, ha három literrel kevesebb pezsgő fogy!
Az 59. utcában (ez a Central Park déli oldala) lovasrendőr-sorfal. Átverekedjük magunkat a park széléig, megpróbálunk közelebb jutni a 7. sugárúthoz. Annak a vonalában van ugyanis a Times Square, tíz utcával lejjebb. Talán láthatunk valamit… Az embertömeg csak gyűlik. Még néhány centiméterrel előrébb tudjuk tolni magunkat, majd vége. Semerre tovább.
Lassan éjfél van, a tömegen látszik a türelmetlenség. Mindenki próbál arrébb kerülni, hogy legalább egy villanást láthasson a térből, de ez teljesen reménytelen. Próbáljuk kitalálni, mennyi az idő pontosan. Az órámon még néhány másodperc hiányzik. Páran elkezdenek kiabálni. Lassan a kérdőn egymásra néző emberekből egyre többen fogadják el, 2004-et írunk. Mindenféle ünneplés vagy durrogtatás nélkül léptünk át az új évbe. Ahogy az egész gyülekezeten átsöpör e tudat, kissé bátortalan, de egyre hangosabb ujjongásban tör ki a tömeg. Lassan-lassan megvan a hangulat, bár messze attól, amit vártam. Petárda vagy hangos duda nincs. Kisebb sípok, sikítások, ujjongások segítik a vér- és véralkohol-szegény hangulatot emelni.
A hátunk mögött, a Parkban, csillogó fényrakétákat lőnek föl. Nehezen, de kiverekedjük magunkat az embergyűrűből, átugrunk a kerítésen, és egy magaslatról nyugodtan nézzük végig a tűzijátékot. A színvonal kettes alá, de legalább New Yorkban vagyunk…
Ahogy egy óra körül sétálunk immár az elérhető Times Squaren, az imént itt nyomorgó tömegnek jeleit már csak az utcán hegyekben álló szemétben látjuk. Mindenki eltűnt, az egyébként éjjel-nappal zúgó város a takarítógépektől eltekintve egy álmos vidéki porfészek hangulatát idézi.
Na és a rendőrök! Most, hogy már senki sincs az utcán rajtuk kívül, még feltűnőbb a jelenlétük. Félek átmenni közöttük, annyian vannak.
Hazafelé a tömött vonaton álmos és immár egy évvel idősebb emberek utaznak Connecticut felé. Le-leragad a szemem, csak néhány nagyobb rázkódásnál nézek föl hirtelen.
Happy New Year!
