Niagara vízesés

Niagara vízesés

Ahogy közeledett az ősz, hirtelen rádöbbentünk, milyen sok látnivaló van ebben a hatalmas országban, és mi még sehol sem voltunk! A lemaradástól félve késő szeptemberben beterveztük egy hétvégére a Niagara vízesést és környékét.

Nem nagyon készültünk rá, talán ha szerdán foglaltunk szállást. Ennek ellenére mindhárman nagyon vártuk az utazást a Niagara vízeséshez. Olyan helyre terveztünk menni, amelyről már rengeteget hallottunk. Világhírű helyre, amit, mint Amerikában annyi mindent, filmekből és egyéb, nem közvetlen forrásból már ismerni vél az ember, de fogalma sincs róla, hogy a valóságban milyen.

Csütörtökön aztán úgy tűnt, mégsem lesz semmi az útból. Egy régi hölgyismerős jelentkezett be telefonon. Erre jár, benézne hozzánk. Ugyan sosem találkoztam még vele személyesen, de az előző napokban többször is rá-rákacsintottam az interneten, azokon az oldalakon, ahol az efféle hölgyeket nézegeti az ember. Így, legalábbis kívülről, ellenállhatatlannak tűnt, elsősorban magával ragadó természete miatt. A hölgyet Isabelnek hívták, és egy hurrikán volt. Azóta már nincs közöttünk.

Isabel kicsit hamarabb jött, mint tervezte. Éppen péntek estére jelezték, hogy belép a keleti parton, és merre ment volna, ha nem éppen a Niagara vízesés felé?! Ennek ellenére csütörtökön már olyan idő volt Connecticutban, amilyet előszeretettel alkalmaznak a katasztrófa-filmek rendezői, a hatást fokozandó. Szerencsére mi a vihar szélének a legszélén voltunk, de így is megtapasztalhattunk belőle egyet s mást. 10 percenként váltakozva esett az eső és sütött a nap, hihetetlen erejű szelek söpörtek végig a városon, és minden egyéb külső jel arra az alapigazságra emlékeztetett, hogy jobb a természettel nem játszani.

Péntek reggelre azonban mintha kicserélték volna a hátteret az élet helyi kisszínpadán. A levegő nem mozdult. Olyan fülledt volt, mintha már kéthete minden változatlan volna. Mintha nemhogy viharról vagy hurrikánról nem hallottunk volna, de akár az idő létezése is csak a képzelet szülötte lett volna. Eső nem esett, nap nem sütött. A fülledt meleg állóképként nehezedett az értetlenül körbenéző emberre. Mi történt itt éjszaka? Csak a letört faágak, a hírek és saját emlékeink juttatták eszünkbe a rosszemlékű Isabelt. Az internetes hurrikán-térkép is megerősített minket abban a tudatban, hogy a partra érve jelentősen legyengült vihar éppen elhagyóban van az Egyesült Államokat, tehát ha mi este elindulunk a messzi távolba, már híre-hamva sem lesz arrafelé, mire odaérünk.

Munka után azonnal lerohantunk a kocsihoz, és nekivágtunk az ismeretlennek. Kényelmesen haladtunk, ami az itteni utakon nem meglepő. A sebességhatárok csak azért nem ismerik a béka fenekét, mert olyan alulról már a béka sem látszik. Itt, ha az ember a törvény szigorával szembekerülve, embertelen módon átlépi a sebességhatárt, és ha ezt az amerikai átlagautó technikai kiépítése is kultiválja, akkor akár az elképzelhetetlen 130 km/órás sebességig is eljuthat. Igaz, ilyenkor már 15 liter körül lesz a fogyasztás, az autó szétesni készül, és számíthatunk a mérföldenként bokorba bújó rendőrök és szirénázó autóik közelebbről való megismerésére, esetleg fázó kezeink motorháztetőn való melegítésére. A térképpel való harcban ehhez jön egy akkora ország, amit néha még kontinensnyinek nevezni is lekicsinylőnek érzek. Az ember ránéz a térképre, eltervezi az utat, nagyot legyint és mosolyog. Majd amikor beül az autóba és megbirkózik az előbb leírt objektív körülményekkel, akkor a térkép a nagy Amerikai Valósággal karöltve mosolyog vissza rá, immár az utoljára nevető magabiztosságával: „Kisfiam, azt hitted túljárhatsz az eszünkön?”

Haladtunk észak felé, aztán keletnek órákon át. Albany közelében elfogott az a kellemes érzés, a büszkeség és önelégültség keveréke, amit utoljára frissen szabadult vasfüggönyösként éreztem Európa addig csak misztikus történetekben létező, híres nagyvárosai mellett elhaladva. Az autópályán egyik leágazás Bostonba vezetett, a másik Montrealba, egyenesen pedig Torontó felé haladtunk. Híres városok, amelyek a modern világ egy szeletét jelentik, amelyeket mindenki ismer. Helyek, amelyekről mindig hallottam, de akár egy évvel ezelőtt is távolinak és elérhetetlennek tűntek. Most csak egy index és két-három óra kérdése, hogy ott legyek. Aztán mosolyra húzódott a szám, és az öreg civilizációból érkezettek felsőbbrendű cinizmusával bámultam az autópálya mentén elhaladó további táblákat: Amsterdam, Waterloo, Geneva, Poland, Rome, Cairo, Athens, Corfu, Manchester.

Szállást előrelátóan a Niagarától kb. 120 km-rel visszafelé foglaltunk. Így odaúton is hamarabb megérkezünk, visszafelé is megnyerjük ezt az időt. Csak reggel leszünk ott két órával később a vízesésnél, de attól az még folyni fog. Hosszas keresgélés és egy taxis útbaigazítása után megtaláltuk a szállást, a Motelt. Nem kellett volna!

A bejárat golyóálló üvegből, mögötte biztonsági őr. Pisztollyal az oldalán mered rám. Amikor kérdőn ránézve rángatom az ajtót, mivel nem nyílik, egy szót sem szól, csak a bankok biztonságtechnikai felszereltségét megszégyenítő ablakra mutat. Álljak oda, veszem le a testbeszédét. Az ablakon papírra kézzel írt felirat, öt perc múlva jövök. Megállok és várok. A biztonsági őr magát nem zavartatva tovább folytatja a beszélgetést a mellette álló hölggyel.

Pár perc múlva, amikor én még mindig türelmesen állok a vendégmarasztaló üvegablak előtt, a hölgy int az őrnek. Egyelőre be kell fejezniük a társalgást. Értem, anélkül hogy hallanám, mit mond. Odajön a pulthoz, és megkérdezi, miben segíthet. Hát ezért van ő ott! Megbeszéljük mit szeretnék, elintézi a dolgokat, ideadja a három kulcsot, elmagyarázza, merre kell mennünk, és visszamegy beszélgetni. Nem is akartam zavarni…

Visszamegyek a kocsihoz, kipakolunk, megkeressük a bejáratot, bemegyünk. Azonnal egy biztonsági kamera fogad minket. Majd amikor belépünk a második ajtón az elhasználtnak is csak jóindulatúan nevezhető folyósóra, a megvilágosodás, hogy miért volt ez a szállás annyira olcsó. De ez még mind semmi, még nem láttuk a szobát! Ahol kis tábla hirdeti, hogy a környezet megóvása érdekében csak kérésre takarítanak. Ez szembetűnően egy nagyon környezetvédő Motel! A fürdőszobában a 60-as évek lakáskultúrájából lépett frissen elő az egybeöntött, padlótól plafonig beépíthető műanyag fürdőkád-varázslat. Átható cigarettafüst semmihez sem hasonlítható illata árad mindenből. TV, telefon, nehogy elfelejtsük, melyik országban vagyunk.

Két ágy a szobában, amit amerikai szokás szerint akár négy embernek is kiadnak. Most hárman voltunk rájuk. Engem nem nagyon izgatott a dolog, hiszen ezt már a megrendelésnél is jelezték. Annál inkább egyik társunkat, aki ezt azonnal a homoszexualitás e szerinte túlzottan liberális országban reánk leselkedő közvetlen megnyilvánulásának találta, amitől tűzzel-vassal meg kell védenie magát. Azonnal neki is esett szétszedni az egyik ágyat. Mire eszmélhettünk volna, már három ágy volt a szobában, teljes luxus. Persze az üzemeltető valószínűleg nem örült volna, ha látja a berendezés efféle osztódással való gyarapodását, de e kényszerű belsőépítészeti átalakítás következtében külön helyen merülhettem mély álomba, felkészülve a másnapi továbbútra.

Reggel bő másfél órányi utazás és egy igénytelen autópálya-büfében elköltött reggeli után elértük Niagara Fallst, ami magyarul Niagara Vízesést jelent, és amúgy a csodálatos természeti képződmény mellett található település neve. Csak úgy az orrunk, na meg a párafelhő és a kanadai oldal tornyai után menve csakhamar a vízesés melletti parkolóban találtuk magunkat. Itt a megfelelő díj lerovása után leállítottuk az autót, és első lelkesedésünkben nekirontottunk a határnak. Megtudni, hogy van-e valamilyen módja az átjutásnak, nem lévén vízumunk Kanadába.

Niagara vízesés: a Szivárvány-híd, határátkelő Kanadába

A határ gyalogos oldalán egy, a hetvenes évek budapesti vidámparki látogatásaiból ismerős, masszív vas forgóajtó fogadott, rajta hatalmas felirattal, hogy csak abban az esetben lépd át, ha egészen biztos vagy benne, hogy megvan minden dokumentumod. Kissé arrébb a kanadai fél egy fénymásoló papíron kiragasztva félreérthetetlenül adta az itt értetlenül álldogálók tudtára, hogy mely országból érkezettek nem szívesen látottak vízum nélkül. Közvetlenül mellette az amerikai fél tájékoztatta a jókedvű turistát, hogy mennyire nem fogják visszaengedni, ha itt átlép, és mégsincs meg minden papírja a visszalépéshez.

Niagara vízesés: Szivárvány-híd és amiről a nevét kapta

Kicsit még gondolkoztunk, hogy mit tegyünk, de a félreérthetetlen vendégszeretet, és egy kissé arrébb elkapott amerikai határőr meggyőzött, hogy inkább ne próbálkozzunk átmenni. Bajunk nem lenne belőle, de erről az oldalról is szép a vízesés, első nagyobb kirándulásunkat ne rontsuk el hivatalos ügyek intézésével, kitoloncolással stb. Kicsit szomorúan és zavarodottan visszasétáltunk a kocsihoz. Zavarodottan, mert itt voltunk a világ egyik legjobban őrzött országában, tőlünk pár méterre az egyik legszabadabb állam. Mi mégsem tudtunk átmenni oda, ahová mindenki bejut. Ott kellett maradnunk, ahová sok ember csak szeretne jutni.

Megérte. Lehet, hogy a Niagara szebb Kanadából, de az már túl sok lett volna első találkozásra. Ez a vízesés egy olyan Valami ugyanis, ami tényleg lenyűgözően gyönyörű. Már messziről sejteni lehet méreteit, kilométerekről látszik a látóhatár fölött amorf formákban játszó párafelhő. Ahogy azonban közel kerülsz hozzá, először csak a kisebb American Fallshoz (Amerikai Vízesés), azonnal lenyűgöznek a méretek. A rengeteg víz, a meg nem szűnő, zúgó és robajló hangok, az állandó szivárvány, a természet megzabolázhatatlan ereje.

Niagara Vízesés panorámakép: Szivárvány-híd és a kanadai oldal

Elfelejted, hogy amit most látsz, már csak félig természetes. Elfelejted, hogy az ötvenes évek errefelé is az emberi barbárság évtizede volt, amikor elzárták a vízesést, hogy lebetonozzák. Ugyanis az ebadta évente félmétereket ás ki magának a sziklából, így távolodva az Ontario tótól, egyre közelebb kerülve az Eriehez. Azok a betonozók csak azt felejtették el, hogy az egész látványosság ennek köszönhetően alakult ki. Ha nem ásná magát a víz, nem lenne Niagara. Elfelejted azt is, hogy ami vizet látsz, az csak egy része a természetesen itt átfolyó mennyiségnek. A maradék egy csatornában folyik néhány kilométerrel arrébb, hangtalanul és jellegtelemül. Áramot termel. Legalább addig sem szenet égetnek. De te erre most nem gondolsz, annyira gyönyörű a kép.

Elfelejtesz minden barbárságot. Nem betelve az American Falls látványával, párszáz méterrel arrébb átmész a zuhanni készülő víz fölött átívelő hídon, az egész látványosság közepén lévő szigetre. Innen még visszatekintesz, de már alig bírod ki, hogy ne lásd a Horseshoe Fallst (Patkó Vízesés). Ez, nevéhez méltóan majdnem 180 fokot átölelve hull alá, valahol a kanyar közepén meghúzva a határt az Egyesült Államok és Kanada között. A nagyobbik vízesést már megközelíteni is nehezebb, mint kistestvérét. Ezt már nem úszható meg szárazon! Ha a szél a sziget felé fúj, vastagon beborít a vízpára, ahogy leküzdöd magad a korláttal elkerített sziklakiszögellésre.

Közel 600 000 liter víz folyik másodpercenként az American Fallson, és ennek majdnem négyszerese a Horseshoe-n. Hárommillió liter víz a lábaidtól pár centiméterre könnyebbül meg 56 méterrel minden másodpercben a gravitációval vívott harcban. Ne felejtsd: a Duna átlagos vízhozama Budapesten 2,4 millió liter másodpercenként! Az elosztás egyébként ismerős már egyéb erőforrások tekintetében is, bár itt a természet mondta ki a végső szót: a világ édesvízkészletének 20%-a található a Nagy Tavakban, és ennek jó része átfolyik a Niagarán. Előbb vagy utóbb.

Az élményt leírni nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes. Aki szeretné közelről érezni a természet határtalan erejét, az megmászhatja a Mount Everestet, befizethet egy déli sarki túrára, esetleg túlélőtáborral kísérletezhet az Amazonas mentén. De kevésbé veszélyes körülmények között is hasonló élményben lesz része, ha eljön a Niagarához.
A turisztikai ipar jóvoltából tetszés szerint tovább növelhetjük az élményt és az adrenalinszintet a vérünkben. A sziklába vájt lift az American falls aljához visz le, hogy műanyag ruhába bújva egészen a vízesés alá mehessünk, a kisebb vízsugarakat magunkon érezve. A folyó alsó, már nyugodtabb részéről induló hajó egészen a Horseshoe Falls legaljáig viszi fel utasait, akik szintén műanyag ruhában, 20-30 méterről élvezhetik, ahogy a víz aláhull, és a hajót dobálják a hullámok. Amikor a motor már nem bír tovább megbirkózni a hatalmas erőkkel, pár perc maximális erőkifejtés mellett eltöltött egyhelyben állás és bámészkodás után visszaindul a beszállási ponthoz. Mi kipróbáltuk. Élmény!

Szemközt a kanadai oldal, ahol ugyan vízesés nincs, de a meredek sziklafal tetejéről éppen szemből lehet rálátni az egész látványosságra. Hatalmas tornyok épültek oda, hogy fokozzák a magasságérzetet és minél többet mutassanak a látogatónak. A 60 méteres, meredek sziklafal tetején 20-30 emeletes szállodák, kaszinók nőttek ki, és egy hatalmas, TV-torony jellegű épület, tetején étteremmel, oldalán látványliftekkel. Vidámpark az egész. Már amit láttunk Kanadából. Mert átmenni, ahogy mondtam, nem tudtunk.

Aznapra maradt még egy Ontario tó kirándulás, ami pár kilométerre található, és a vízeséshez hasonlóan lenyűgöző, bár kevésbé mozgalmas látvány. A majdnem 20 000 km2 vízfelületű tó inkább tenger benyomását kelti, ahogy a partján végigsétálva a végtelen messzeségbe tűnő vizet nézi az ember. Gyönyörű naplementét lehet itt megcsodálni a víztükör fölött, ami a Keleti Part közelében ugyebár elég ritka látvány. A szembe parton, mert legyünk őszinték, azért ez mégis csak egy tó, és oda is átlátni, apró szürke foltként tűnnek elő Toronto többszáz méteres épületei.

Ontario tó

Utolsó aznap esti látnivalónk pedig ismét maga a Niagara vízesés volt. Ugyanaz a víz, ugyanazok a zuhatagok, csak ezer helyről, ezer lámpával megvilágítva, földöntúli hatást kölcsönözve a helynek. Az alulról, oldalról és szemből telerakott fényektől csillogó képződmény folyamatosan változtatja színeit. Nem lehet eldöntetni, hogy a természetellenes pirosas-lila, vagy a nappali hatást keltő, de mégis misztikumot sejtető fehér megvilágítás láttán marad jobban tátva az ember szája.

Másnap már nem mentünk vissza a vízeséshez, hanem a szállodaválasztással megnyert két órát kihasználva észak-kelet felé vettük az irányt. Csak félig hazafelé tartva, hogy terv szerint útba ejtsük az Adirondack hegységet. Ez az Egyesült Államokat keleten átszelő Appalache hegylánc része, New York állam északi részén, a Kanadai határhoz közel. A hegyek nem magasak, de lenyűgöző látványt nyújtanak. Főleg ősszel, mindenféle színbe borulva.

A magunk mögött hagyott nap és többszáz kilométer megtette hatását, jócskán megéheztünk. Kis falvak között autózva azonban nehéz volt éttermet találni, és már lemondtunk mindenféle ételről, amikor az egyik tó partján találtunk egy szimpatikus fogadót. Leparkoltunk, de mielőtt bementünk volna, szemközt a vízparton észrevettünk egy fabódét. „Helms Aero Service” felirat hirdette az itt székelő légitársaságot, a vízen csöndesen ringatózó, két magára hagyott hidroplánnal. A repülés, és főleg a vízről felszállás odavonzott minket, de a házban vagy környékén senkit sem találtunk. Az étteremben érdeklődve sem tudták megmondani, vajon visszajön-e ma a pilóta. Kissé szomorúan, erről lemaradtunk és hasonló érzésekkel ültünk le az asztalhoz, amikor az ablakon kinézve megláttuk, hogy egy harmadik repülő szállt le a naplementében aranyszínűen csillogó vízre.

Az éttermet rögtön otthagyva, korgó gyomorral rohantunk át a partra, ott várva a megérkező repülőt. A pilótát első fejcsóválásai után persze meggyőzte pénztárcánk tartalma, és bár már nem tervezett aznapra felszállást, nekivágott velünk a hegyeknek. A vízen felgyorsulva lágyan emelte föl a gépet, hogy 5-600 méterrel a táj fölött táruljon szemünk elé ugyanaz, amit egész nap láttunk, de mégis az eddigitől eltérő kikészítésben. Harminc perces úton egy jókora nyolcast leírva a levegőből csodálhattuk meg az észak-amerikai természet e kiragadott szeletének szépségeit. A majdnem 3000 tavat, amelyeknek még így a levegőből is csak egy része látszott. A hegyeket végtelen mennyiségben, néhol egészen zölden, máshol rozsdavörösen, de általában zöldes-sárgán készülve az őszre. A faházakat, az utakat, a kis településeket, amelyek eltörpültek a végtelen erdő közepén. A napot, ahogy a hegy tetejéről visszanézve, többszáz méteres árnyékokat vetített a természet terített asztalára.

A pilóta lassan leereszkedett. Az adrenalinszintet fokozandó a híd másik oldalán szállt le, aztán szépen kényelmesen átvitte a gépet az út alatt. Ahogy a nap utolsó sugarai is eltűntek a hegyek között, beparkolt a központi faház elé. Igen. Ez jó volt.

Hazafelé átjöttünk Lake Placidon, az 1980-as téli olimpia színhelyén, ahol látványosság maximum a leírhatatlan Svájc-mánia volt, mindenfelé „Alpesi Fogadó”, „Alpesi Büfé” és hasonló nevezetű egységekkel. Eljutva a legközelebbi autópályához megtapasztalhattuk a világ legmotorizáltabb államának speciális viszonyát a benzinkutakhoz. Ezekből errefelé amúgy is igen kevés van, de itt, a New York és Montreal közötti autópályán pedig már lassan száz kilométerem át jöttünk anélkül, hogy akár egyet is láttunk volna. Az egyik kijáratnál lehajtva aztán kiderült, hogy nem építgetnek benzinkutat az autópályára, ha úgyis van a faluban. Kitáblázzák és találjon oda az utazó. Volt még arrafelé egy dugó, majdnem kétórás várakozással a kihalt autópályán. Aztán kicsit elszámolt hazaút, úgy mindennel együtt éjjel háromra érkezéssel. Másnap munka. De megérte és gyönyörű volt. Még nekem is sok minden hiányzik a kötelező látnivalók közül, de aki erre jár, a Niagarát ne hagyja ki!

Utólagos megjegyzés: Ez a kirándulás éppen abban az időszakban történt, amikor Kanadába magyar állampolgároknak vízum kellett. Azóta erre nincs szükség, szabadon át lehet menni a határon. Ha ott jársz, ne hagyd ki a másik oldalt!

A képek saját képek, de egy későbbi kiránduláson készültek. Vidd föléjük az egeret, és látod, hogy mi van rajtuk. Ha rákattintasz, nagyobban is láthatod.

Niagara vízesés - American Falls
Niagara vízesés, kanadai oldal és a húgom
Niagara vízesés éjjel, szemben a kanadai oldal
Niagara vízesés: a kanadai oldal éjjel
Niagara vízesés: Maid of the Mist
Niagara vízesés: hajó a zuhatag alatt
Niagara vízesés: beszállás a kanadai oldalon
Niagara vízesés: Patkó vízesés a hajóból fényképezve
Niagara vízesés: útban a Patkó vízeséshez
Niagara vízesés: hajók
Niagara vízesés: Amerikai vízesés
Niagara vízesés: itt érkezik a víz, hogy zuhanyjon
Niagara vízesés: Szivárvány-híd és szivárvány

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük