A Halloween az az ünnep, amit a nem angolszász világban, mint megannyi amerikai szokást, talán csak a hollywoodi filmekből ismerünk. Esetleg a semmire tekintettel nem lévő üzleti világ azon halvány próbálkozásaiból, hogy ami milliárdos üzletet jelent errefelé, biztos hoz a konyhára az óhazában is. Néhány félresikerült szörnyeteg a boltokban, ránk erőltetett, tökformájú arcok, félig megértett történetek a filmek Amerikájából. Ez a Halloween Európa közepén. Képzavar a halottak napjával vagy a mindenszentek ünnepével. Apropó! Te meg tudod mondani elsőre, hogy e két utóbbit pontosan mikor tartják, vagy hogy mit jelentenek? Esetleg mi a különbség közöttük? (Nem megy? Itt olvashatsz róla infót.)
Az üzlet persze itt, Amerikában sem kíméli a Halloweent. Még el sem kezdődik az ősz, és már pókhálóba öltöznek a boltok, hogy mindent, de mindent október utolsó éjszakájának jegyében áruljanak. Nem csak a jövendő buli kellékeit lehet így könnyebben eladni, a ropogós dollárok reményében az élelmiszertől a ruháig egyszerre tényleg mindennek valami köze lesz ehhez a naphoz.
Aztán, ahogy közeledik az a bizonyos nap, az ember látja, hogy mindenki komolyan is veszi. A boltok csak teszik a dolgukat, mindenből minél többet szeretnének eladni. De lassan a hétköznapi emberek is elkezdenek készülni. Először csak az tűnik fel, hogy az ismerős gyerekek határtalan lelkesedéssel vetik bele magukat a jelmezeket áruló üzletek végtelen választékának böngészésébe, és már szeptemberben örömmel próbálgatják a jó előre megvett Harry Potter, tündér, ápolónő, pankrátor stb. (egyébként inkább Hollywoodot, mint bármilyen más kultúrát erősítő) kosztümöket. Aztán ahogy jársz az utcán, egyre másra jelennek meg a faragott tökök is az ajtókban. Sorra lógnak az akasztott emberek a fákon, szellemek a tornácokon. Lassan már nem tudsz úgy ház mellett elmenni, hogy a túlvilág valamilyen műanyagba vagy tökbe öntött formában ne legyen jelen a kertben.
New Hampshirben, ahol ekkortájt tettünk látogatást, például az a szokás, hogy tökből építenek életnagyságú figurákat. Felöltöztetett, tökfejű babák tolták egyik kertben a fűnyírót, máshol meg az út szélén ültek nyugágyban, napszemüvegben, és csak nézték, ahogy az autók elsuhannak mellettük. Szálloda is reklámozta magát az út mellé kitett ágyon pihenő tökfigurával.
Október utolsó hetében a cégnél is megjelennek a kis tökök, tele csokoládéval. Ki-ki kiteszi az asztalára, a többiek meg kedvük szerint vehetnek belőle. A régebben itt dolgozók figyelmeztetnek: feltétlenül vegyünk mi is édességet! Estére és otthonra. A jelmezbe öltözött gyerekek ugyanis nem csak a filmekben szerepelnek. Tényleg becsöngetnek, és nagyon kellemetlen lesz a két kezünket üresen széttárni.
Megérkezik a megívás a bulira is, 31-én tartják, pénteken. Ilyet nem szívesen hagy ki az ember, így a kifosztott és leginkább elhagyott harctérre emlékeztető partikellék-üzletben megveszzük a jelmezeket. Papnak öltözünk. Este az étteremben már vámpírok és boszorkányok ülnek a szomszéd asztaloknál, így visszatér az időközben elszállt magabiztosságunk. Nem lesz kirívó felöltözni. Otthon föl is kerül a papi ruha, a kerek szemüveg, a kalap, kezünkbe pedig a hatalmas műanyag-arany kereszt. Készen állunk!
A címet elfelejtettem felírni! Emlékezetből megpróbáljuk megtalálni a házat a szomszéd városban. Nekem a 37-es szám rémlik, de ott nincs semmi. Leállunk, körbejárunk, szintén semmi. Lassan, nagyon lassan leesik, hogy mi történik az út másik oldalán.
Rendőrségi szalaggal körülkerített helyszín. Halvány piros fények vesznek körül egy összetört, fekete autót. Sportkocsi, fölfutott a járdára. Fölpattant a motorháztetője, ömlik belőle a füst. Az úton csomagok hevernek szétszórva, meg emberi testrészek. Leszakadt kezek és lábak. Ronda látvány. És a színhelyet fényképezi, … ?! Egy PAP! Ugyanolyan ruhában, mint mi!
Látja, hogy elveszetten keresgélünk. Megkérdezi, mit akarunk. Egy bulit keresünk, Christiant, mondjuk.
– Az embert, akit Christian Ingwarsennek hívnak? … Talán ő fekszik a kocsiban. Nézzétek meg, én még nem végeztem el a feladatomat. – és tovább fényképez.
A kocsiban egy csontváz ült, és már tudtuk, hogy nagyon jó helyen járunk. Nemcsak megtaláltuk a bulit, de az valószínűleg a jobbak közül való lesz, ha ilyen körítéssel fogadnak.
Bent a házban is tetőfokán volt már a hangulat, és onnan sem hiányzott a körítés. Mindenki, egytől egyig jelmezben. Papok, apáca, iskoláslány. Bob Marley, horrorfilmek főszereplői. Sikoly-álarcos, fekete ruhás alak rohangált fel-alá, kézzel pumpálva a fején patakokban folyó vért, közben egy vörös késsel hadonászva. A konyhában az asztalon egy játékbaba, több fogpiszkálóval agyonszúrva, alatta minden csupa vér.
A kertben keresztek, néhány munkatársunk nevével. A lakás tele pókhálóval, pókokkal. Ezek némelyike érintésre villogó neonszínű bigyókon mászik. Félelmetes látvány a sötétben. Legalább ezer wattból mozog a zene, másfél méteres képernyőn szaladnak a Media Player hullámai, inni sem kell, aki nézi elszédül. Sós perec, társai és ital, ital, ital… minden mennyiségben.
Ennyi. A többit el lehet képzelni.
