Ülök a hegyi tó tükörsima vizén meg-megcsillanó napsütésben. A tóban nyugodtan úszkálnak a félméteres fekete halak. Néhányan a csoportból a sziklák mellett kialakított strandröplabda-pályán játszanak, pár lány a tóparton napozik, egy meg velem beszélget.
Már megettünk mindent, ami belénk fért. A túra után ingyen osztogatott hamburger, hot dog, saláta és dinnye emésztése közben elkalandozó gondolatok csak segítenek fokozni a természet közelsége biztosította jó érzést.
Reggel is innen indultunk. Miután mindenki fölöltözött a sem csinosnak, sem kényelmesnek, de így utólag vízállónak vagy praktikusnak sem mondható ruhákba, aláírta hogy mi mindenért nem fogja perelni a szervezőket, meghallgatta az előadást, magára öltötte a szexuális vonzalmat a szörnyű víziruhákhoz képest csak fokozó mentőmellényt és megragadta az evezőt, készen állt a csapat az útra.
Nem akármilyen útra. Még ha maga a vízi túra nem is lett volna élvezetes, addig eljutni, legalábbis egy magyarnak, maga volt a mennyország! Egy igazi, sárga, traktorhangú iskolabusszal szállították a csapatot az indulási helyre! A busz arra emlékeztetett, amikor az amerikaiak, kifigurázandó déli szomszédaik pénz- és igénytelenségét, százéves roncs buszokra ültetik arrafelé játszódó filmjeik szereplőit. A mi iskolabuszunk régebben látta meg a napvilágot mint én, ebben biztos vagyok, és a sofőr mellé drótokkal fölszerelt ócska ventillátor a nyitott ablakoknál is világosabban árulta el, légkondi nélkül. Ami errefelé, hát, hogy is mondjam, legalábbis szokatlan.
Mellettem amerikai lány magyarul fejtegeti, hogy milyen régen ült iskolabuszon. Én most ülök először, vallom be őszintén, nem gondolva, hogy mekkora meglepetést okozok neki.
– Iskolás korodban sem ültél iskolabuszon?
– Nem. Magyarországon nincs olyan, hogy iskolabusz. Főleg meg nem sárga.
– És akkor mivel mennek a gyerekek iskolába?
– Metróval meg villamossal, mert nálunk olyan is van.
– Nahát, ez milyen érdekes! És a falusi gyerekek?
– Azok nem járnak iskolába.
A csónakba ugyanaz az öt ember szállunk be, akik már az előző éjszakát is együtt töltöttük. Nem bánom, megszerettem őket. Öten ötfélék, velem együtt, de csupa jó szívű ember. Velem együtt. A motelba való megérkezéskor még a nagy kihívást is csont nélkül teljesítettük. Négy személyre foglaltunk szobát, merthogy ez a maximum, ha csak egynek az árát akarjuk kifizetni. Öt ember már két szoba, dupla áron. Amíg én nagy vehemenciával a szobafoglalást intéztem az egytagú arab személyzettel, addig a lányok tátott szájjal nézelődve addig forogtak és bámultak látszólag teljesen céltalanul ki-be járkálva a folyosón, amíg egyikük már nem jött elő. Így foglalta el öt ember négynek tűnve a szobát.
A patak mondjuk úgy közepes. Saját rafting-élményeimet tekintve akár a legdurvábbnak vagy a leglazábbnak is mondható, lévén először hódoltam e manapság olyannyira divatos szenvedélynek. A csónakok nyugodtan csorogtak alá a vízen, hogy aztán a hatalmas sziklák között fölborzolódó habokban lendületet vegyenek, megpördüljenek, fönnakadjanak, sikításokat hallassanak, ugráljanak, idegeket feszítsenek.
A patak vize kellemesen hűvös volt. Az a kurva-hideg fajta. Ha nem sütött volna egész nap gyönyörűen a nap, ha nem ez lett volna a legverőfényesebb és legmelegebb nap az elmúlt két hétben, akkor biztosan jégtömbbé fagyva gurulunk tovább az erdőben.
Minden rázósabb szakasznál, ahogy a csónak adrenalin- és endorfinszintet növelve megdolgozott az elemekkel, legalább félig telt a jéghideg vízzel. Lábközépig ültünk a hűvös lében, amíg valaki ki nem merte a ránk hagyott lyukas műanyag vödörrel. Aztán persze sokszor nem is maradt erre idő mielőtt jött az újabb rázós szakasz.
A legnagyobb móka az egész túrában az volt, amikor az egyik fölborult csónakot, amíg tagjait a vezetők mentették, az anyagiakban igyekeztünk megtámogatni. Persze a szétgurult és a folyóval sodródó naptejek, üres nejlonszatyrok vagy ételdobozok kihalászása nem annyira a tulajdonosok anyagi, mint a saját lelki boldogulásunkat segítette. Az úszó értéktelenségekért folyó harc feledtette, túránk végére értünk.
