Lakás

Fel-alá sétálok a 83. utca 180 előtt, mert Richard, az ingatlanügynök sehol sincs. Hét órára beszéltük meg a találkozót, ami még igaz csak öt perccel múlt el, de mégiscsak illene időben érkeznie… Egy idősödő, szőkés hosszú hajú hölgy buzgón papírokat rendezget a ház bejárata előtt, egy fiatalabb a lépcsőn ülve néz maga elé a semmibe. Talán ők is Richardra várnak?!

– A lakást nézni jött? – szól rám az idős hölgy, megtévesztő és zavarba ejtő férfihangon. – Negyedik emelet F.

Végignézem az apartmant, amiben senki sincs néhány bérlőjelöltön kívül. Fogalmam sincs róla, hogy most mit kell tennem. Ki a tulajdonos? Hol az ügynök? Hosszú percek után, amíg tehetetlenül járok körbe az üres lakásban egy anyuka és két gyereke között, akik a szekrényeket méregetik egy mérőszalaggal, arra gondolok, hogy most szépen magamra terítem a varázspokrócot, és hangtalanul és láthatatlanul ellépkedek az első metrómegállóig.

Aztán rójuk az utcákat. A hosszú szőkés hajú idős nő, aki férfi, Richardnak hívják és ingatlanügynök. Egy srác, aki velem egykorú, valamint a lány, aki néhány perce még a lépcsőn ült maga elé bámulva. Anyuka és két lánya már lemaradtak, miután az utcán térdelve-támaszkodva kitöltötték a kapitány életkorát is firtató, több oldalas kérdőívet, és odaadták Richardnak a kétszáz dollár foglaló kíséretében. Mindezt mi hárman mosolyogva, szó nélkül és a legnagyobb türelemmel végigvártuk. Csak néha helyeztük át testsúlyunkat egyik lábunkról a másikra, miközben óránkra nézve orrunkon át nagy levegőt vettünk.

És én aznap este még azt hittem, hogy legelső alkalommal szerencsém volt a manhattani lakáskeresés minden furcsaságával találkozni…

Minden napra szervezek néhány lakást. Van ügynök, aki egyetlen, zajos, kicsi és rossz elrendezésű lakást képes mutatni ebben a hatalmas városban. Van, aki a szomszédoknál kopogtat, hogy ugyan engedjenek már be minket a lakásba, mert a kulcs, amit hozott, nem működik. Van, aki a megbeszélt találkozó után öt perccel csörög rám, hogy ne is várjam, mert a lakás már elkelt. Van, aki ígéri, hogy jövő hónapban lesz még egy lakása, amire érdemes várni. Kétségbeesetten hívom Richardot, a férfi nőt, és hagyok üzenetet a rögzítőjén. Mégis az ő lakásai voltak a legjobbak, mégis őt szeretem, feleségül is veszem, ha kell. Csak mutasson valamit, kiveszem. Richard nem hív vissza. A másik ügynök sem hív vissza, meg a harmadik sem. Elvesztem…

Az ügynöki díj nélkül hirdetett lakás pont elkelt (itt van, itt a listán, pont elkelt, látod? Nem hazudtam én a hirdetésben!! Látod?!), de ne vicceljek, a tisztességes ügynöki díj mennyire kifizetődik, amikor nem kell nekem lakást keresgélni, és olcsóbban tudok bérelni! A tisztességes ügynöki díj… Ja! Az éves bérlet 15%-a. Ja! Majdnem kéthavi lakbér!

Szépen lassan kiderül az is, hogy az ügynökök nem csinálnak mást, mint az élelmesek számára amúgy díj nélkül is hozzáférhető lakásokba elrángatják a vevőket. Szervezettség nulla. Az összes ügynök naponta, alkalmanként és egyenként hívja fel a tulajdonosokat és gondnokokat. Ezek meg ennek megfelelően ki nem állhatják a folyamatos és teljesen szervezetlen vigéc-áradatot. Kulcsot megszerezni szinte lehetetlen, könyörgések, késések, lefújt találkozók, nem nyíló ajtók, rosszabbnál rosszabb lakások. És a gondolat, hogy az ügynök két megmutatott lakással szeretné zsebre tenni a nagy lét a kis munka sok haszon alapelv értelmében, csak nem megy ki a fejemből.

Nem nagyon van mit tenni. Leülök és végiggondolom: szeretném én ezt a végtelen szélmalomharcot folytatni, hogy a végén többezer dollárt fizessek ki egy unszimpatikus faszinak lényegében a semmiért?
Nem. Két nyugodt és magamba mélyedt nap után a keresést leszűkítem: „Apartments by owners only”. És jönnek a végtelen telefonok.

Üzenetrögzítők hosszú sora, amikre úgysem reagálnak tulajdonosaik. Elkeseredett sopánkodások a túloldalon, hogy nekem miért csak este hét után jó? Nem tudok én napközben lakást nézni? Csak azt nem tudom, mit gondolnak, hol vagy mikor szülöm a pénzt, hogy a napjaimat lakáskereséssel töltsem…

Úgy érzem magam, mintha én szeretnék eladni. 20 hívásból négy felel, abból kettővel tudok időpontot egyeztetni, abból egy esik abba a kategóriába, amin egyáltalán hajlandó vagyok elgondolkozni.
A napjaim végtelenül egyszerűek: telefonhívások sora, időpontok ügyeskedő egyeztetése, este vonat New Yorkba, két-három lakás, vonat haza. Hétvégén ugyanaz, csak több címmel.
Ott állok a lakásban három hét kimerítő és – tudom, én vagyok válogatós – eredménytelen keresés után, és tudom: ez kell nekem! Ezt ugyan egy ügynök mutatta meg (hogy is került ez a by owner kategóriába??!!), de az a jobbik fajta, aki tényleg megdolgozik a pénzéért, és csak háromszáz dollárt kér. Ami pedig nem elvetemült. Nem mutatom a lelkesedésemet. Végiggondolom és másnap hívom, mondom. Aztán járkálok az utcán, és nem tudok mit kezdeni magammal. Unom már a kilátástalan keresgélést, és érzem, a lakás jó. Fölhívom az ügynököt, elmondom neki, hogy meggondoltam magam, készen állok mindenre!

Másnap, vasárnap találkozunk. A zokniméretemet hitelesítő papírt is lemásoltam, átadom neki. Enélkül itt nem bérelhetsz lakást. Aláírjuk a jelentkezési nyomtatványt, megbeszéljük, hogy hétfőn hánykor kötjük a szerződést, ha a hitelminősítésem rendben van, és elköszönünk. Vidáman járom az utcát. Csörög a telefon, a minősítés rendben van, találkozunk holnap. 10 körül hív, hogy egyeztessünk.
Másnap 12 óra. A munkámra egyáltalán nem tudok gondolni. Föl-fölállok, céltalanul kimegyek a konyhába, lemegyek az utcára. A telefont bámulom, mint egy tizenéves szerelmes, az ügynök után vágyódva. Nem bírom tovább, fölhívom. Sűrű bocsánatkérések közepette mondja, hogy még nem tudott a tulajdonossal egyeztetni, de mindjárt visszahív.

Egy óra múlva csörög a telefon. Elnézések ismételt özöne sejteti velem, az a lakás nem az én lakásom. Térjünk a lényegre, mondom, és kiderül, hogy valaki péntek este beadott egy jelentkezést, és az első mindent visz elven övé a lakás. Pénteken? – gondolkodom… De hát nekem szombaton mutatták meg azt a lakást! Micsoda profizmus!!!

– De van egy jó hírem is! – szól az ügynök – A másik lakás, emlékszik, amit mutattam ugyanabban az épületben, az még szabad. Azt mondta a tulajdonos, hogy azt félreteszi ma estig, és a magáé ha tetszik.

Jó. Az sem volt rossz lakás, de a fene egye meg az ügynököt, akkor már látni akarom még egyszer. Este megnézem, rájövök hogy még talán jobb is, mint az előző. Igent mondok, és inkább ürességet, mint bármi pozitívumot érezve érek haza. Másnap szerződés, de én már szkeptikus vagyok.

A telefon kedden sem csörög. Nagyon már nem érdekel, életem rezignált állapotba lépett. Legalább amíg megvan a remény, addig sem kell újabb lakások után rohangálnom. Dél körül hív kedvenc ügynököm, hogy a tulajdonos rosszul érzi magát, és nem ment be dolgozni. Ja, jól van, legyintek angyali mosollyal az arcomon. Holnap tudunk szerződést aláírni, mondja, majd hív szokás szerint 10-kor. Igen, szokás szerint, és a mosoly az arcomon még akkor is ott van, amikor már régen leraktuk a telefont.

Szerdán szokás szerint nem hív. Aznap megint ideges vagyok, fél egy körül nem bírom tovább és rácsörgök. Igen, igen, tudja ki vagyok (még jó!), nem felejtett el, de azt sajnos igen, hogy van egy másik szerződéskötése éppen akkor, amikorra velem beszélte meg az időpontot. Próbálja elérni a tulajdonost, hogy később találkozzunk, de még nem vette föl a telefont. Amint beszéltek visszahív.
Este megyek hazafelé a vonaton. Kezemben egy aláírt szerződés, New Yorki lakos vagyok, amire több mint húsz éve vágytam. Mégsem vagyok boldog. Nem tudom, hol keressem a boldogságomat, ami már elúszott ebben a végtelen várakozásban, de az biztos, hogy nem egy üres lakásban. A könyvek, azok mindig megnyugtatnak, gondolkodom el. Talán, talán már este bemegyek egy könyvesboltba, és ott majd találok valamit, ami megnyugtat. Talán, talán egy Arthur Miller drámát…