A város, amelynek polgárai a világ fővárosában laknak, és amelytől néhány tíz kilométerre dobott le a sors, nem hagy ellenállást tanúsítani önmaga iránt. Első két szerencsétlen és inkább idétlen turistára hasonlító látogatásom után heti programmá vált legalább egy sörre benézni, és beszívni a nyolcmillió ember lüktetéséből áradó energiát.
Lassan hazajárok ide, és a város csak azért nem fogad sajátjaként, mert én nem érzem magam New York-inak. Egy ez azon kevés helyek közül a világon, ahol nem számít ki vagy, nem számít honnan jöttél, csak az számít mit akarsz. Ha New York-i akarsz lenni: az vagy! (Azért két jótanács: A Houston Streetet ITT ejtsd Hasztön-nek, és a mostanában felkapott szórakozónegyed, a volt vágóhíd angol nevét [Meatpacking District] ne emlegesd lányoknak programajánlóként!)
Egy város, amit a világ minden tájáról érkező bevándorlók, gazdagok és szegények, okosak és buták, kíváncsiak vagy csak az élet tengerén sodródók tömege tett olyanná, amilyen. A város, ahol negyvenhat éven keresztül ehetsz minden nap más étteremben, és még akkor sem mondhatod el, hogy mindenhol jártál. A város, ahol feketék és kínaiak a legnagyobb barátságban járnak együtt az utcán, ahol senki sem fordul meg két, egymást átölelő férfi után, ahol nem lepődnek meg, ha valaki thai chi gyakorlatokat végez a parkban.
Önmagában a New Yorki látogatásaink kevéssé érdekesek lettek, elvesztették különlegességüket. Ám a nyüzsgés, a sokféleség és a rengeteg féle ember miatt szinte minden alkalommal tartogat e város valami meglepőt. Valami olyat, amit megörökítendőnek gondolok. Ezeket csak úgy, egymástól függetlenül és mindenféle körítés nélkül írom le.
New York-i történeteimet ide kattintva olvashatod.
