Ground zero 2004.

Szeptember 11.

Hol töltse az ember szeptember 11-ét Amerikában, ha nem a WTC romjainál?

Habár e gondolatmenetet valószínűleg nem mindenki osztja, hozzám igen közel áll. Ahogy harmadiknak Magyarországról megérkezett társunkhoz is. Így hát nem volt mit tenni, csütörtökön (értsd: szeptember 11-én) munka után azonnal rohantunk az állomásra, és fölszálltunk az első vonatra, ami bevitt minket New Yorkba.

A városban az élet a megszokott módon folyt. Hétköznap lévén sokkal többen voltak a pályaudvaron, mint az általunk eddig munkánk beosztása miatt inkább preferált hétvégeken, de ez természetes az ingázók Mekkájában. Igaz, az általunk előre elképzelt szeptember 11-i forgatókönyvek között volt üres és kihalt város is, de ez most úgy tűnt, nem jött be.

Azonnal lementünk a metróba, ne vesztegessük az időt ily távol a kultikus helytől. Mondván mozgalmas nap elé nézünk, vettem egy napijegyet, nehogy ilyen módon korlátoztatva legyünk a helyváltoztatásban. A bejáratnál szerettünk volna túljárni az amerikaiak eszén, ez alkalommal siker nélkül. A jegyolvasó automata nagyon okosan az „éppen most használta” felirattal utasította el az én rácsok között visszaadott napijegyemmel próbálkozó Ádám belépési szándékát. Persze ő is nagy gyerek már, meg tudta venni magának a saját jegyét, így a hét dollártól megszabadítva könnyedén bejutott a metróba.

Ahol szintúgy nem történt semmi különös. A szerelvények jártak, az emberek vártak rájuk, fölszálltak, utaztak velük és leszálltak. Mindennek felismerése langyos záporként hatott már egyébként is bimbózó csalódottságunkra: nem lesz itt semmilyen balhé! A szerelvény végigdöcögött a 4. sugárút alatt (Park Avenue), és gond nélkül beérkezett az üzleti negyedbe. A Wall streeten leszálltunk, és néhány bóklászó ember kíséretében útba vettük a kijáratot. Semmi tüntetés, semmi zaj. Itt már egyre biztosabban lehetett tudni, amit a pályaudvaron még csak sejtettünk: nem lesz nagy buli. Legalábbis ha a new yorkiakon múlik…

Ground zero 2004.

Az utca is normális volt, többnyire a pénzügyi negyed szokásos esti élete zajlott. Pár utcányira a metrómegállótól volt a WTC körbekerített romja, amit rögtön célba is vettünk. A munkagödör kivilágítása már az előző sarokról látszott, de ez sem jelentett semmi különöset, minden este így szokták. A tömbhöz eljutva azért a megszokottnál jóval több embert láttunk, akár tömegnek is nevezhetően, leginkább halkan emlékezve. Volt ott mindenki. Kissé eltávolodva, csendesen síró rokonok. A NYFD (New Yorki Tűzoltóság) egyenruhájában álló, hatalmas amerikai zászlót szótlanul maga előtt tartó, talán valaha tűzoltó, ma jobb eséllyel elmebeteg. A kerítésre kifeszített, többméteres csillagos-sávos lobogóra nevüket felíró nem tudom kicsodák. Valaki, aki a bibliából idézeteket olvasva legalább 20 érdeklődő nem túl lelkes figyelmére tett szert. Kisteherautó, mely a tetején hatalmas stilizált bombát cipelt, az oldalán pedig Amerika-barát feliratok tömegét. És rengeteg turista. Fényképezőgéppel, mint mi.

Kicsit arrébb sétálva hatalmas virágkoszorúkat láttunk, amelyek címerszerű képeket formáztak. World Trade Centereket, tűzoltóságok, rendőrségek jelvényeit. Errefelé akár ízlésesnek is mondható, számunkra az emlékezés tiszteletében sajnálkozó rábólintással fogadott, egyébként leginkább giccsnek nevezhető dolgokat. Volt kis World Trade Center is, úgy derékmagasságig ért, fémből, és persze párban.

Ground zero 2004.

És a sokféle ember mindenhol. Föl-le járkáltak, nézelődtek, fényképeket készítettek. Ferde szemű turisták lökdösték a bámészkodó amerikaiakat, hogy szebben mutassanak a fotókompozíción, a virágkoszorú mellett mosolyogva. És habár a kollektív bűnösség akár gondolatának elfogadása is távol essék tőlem, a konkrét helyen és időben kicsit bizarrnak tűntek az arab hot-dog árusok. Nekem legalábbis, mert e város határtalan befogadóképességének és szeretetének ékes példájaként láthatóan még csak rossz pillantással sem illették őket a helyiek, szívesen vásárolták portékájukat.

Erre az estére bekapcsolták a híres dupla reflektort is, amely a WTC valamikori sziluettjeit mintázva, az ég felé párhuzamosan törő két fénynyalábbal jelzi Amerika sebezhetetlenségét, és az örök elsőbbség tudatába vetett hit elpusztíthatatlanságát. Mivel semmi több látnivaló nem akadt a valamikori tornyok közvetlen környékén, elindultunk, hogy megtekintsük e reflektorokat, amelyek – legalábbis most – egy szomszédos telken álltak.

A Hudson-parti területekre egy, a West street 2×4 sávján átívelő, fedett gyalogos-híd vezet, közvetlenül a valamikori WTC telke mellett. Ennek ablakaiból tökéletesen látszottak a romok, elgondolkoztató kilátást nyújtva az itt átsétálóknak. De nem is ez az ország lenne, ha a folyosón fölszerelt monitorokból nem a „Nikki sushi ma még az eddiginél is kedvezőbb árai” hívták volna vacsorára a bámészkodásban megéhezett tömeget. Fontos a tisztelet meg az emlékezés, de nehogy elfelejtsük, hogy az üzlet és a pénz az, ami ezt az országot naggyá tette!

A híd a WFC (World Financial Center) teljesen épen maradt, ma is üzemelő, modern épületeibe vezetett. Itt, még mindig csak harminc méterre a valamikori tornyoktól, e jeles napon láthatóan nyoma sem volt biztonságiaknak. Az épületekben minden nyitva, azokat bárki könnyedén bejárhatta. Így tettünk mi is. Az egyik toronyból egy üvegfalú folyosón átmentünk egy másikba, ahonnan ismét nagyon jó kilátás nyílt a megvilágított gödörre. Az emberek jöttek is tízesével, bámészkodtak, és velünk együtt haladtak az épület földszintjén található kijárat felé. A kijárat felé, ami zárva volt. Itt először megpróbálták erőnek erejével kinyitni a forgóajtókat, majd amikor ez nem járt sikerrel, „Freedom”, „Terrorism”, „Sabotage” stb. szavakkal, látható félelemmel és indulatokkal adtak nyomatékot nemtetszésüknek, majd különös igyekezettel távoztak a helyszínről, pontosan arra, amerről érkeztek. Ekkor jött a két magyar, akik nemes egyszerűséggel fölhúzták a pöcköt a forgóajtó alján, ami láss csodát, kinyílt!

Hát igen. Ha itt filozófiai kitérőt szeretnék tenni, akkor sok mindent leírnék. Például azt, hogy a többieknek miért nem volt ennyi eszük? Ugyan mi vezette ott őket arra a gondolatra, hogy egy irodaház este nyolckor bezárt ajtajánál, ahol nekik semmi keresnivalójuk sem volt, azonnal a megtestesült gonoszra gondoljanak? Vagy esetleg eszembe jutna az, hogy milyen biztonságnak nevezhető mindez? Mit várnak ebben az országban, ahol a törvények a gyerekeket ugyan nem engedik felügyelet nélkül az utcára, de akkor és ott bárki szabadon kinyithatta ezen épületek főbejáratát, majd ezeken bárki a legnagyobb nyugalommal ki-be járkálhatott. De filozófiából most elég ennyi, elvégre ez egy vidám élménybeszámoló.

Kijutottunk az épületből, egyenesen a folyópartra, ahol zajlott az élet. A WFC egyik utcára néző kávézójában rengetegen ünnepelték az évfordulót, a sétányon is sokan voltak. A vitorláskikötőben éppen befutott a Manhattani Vitorlásiskola oktatóhajója, rajta láthatóan nem a hajóvezetés frissen szerzett tudásától mámoros utasokkal. Továbbmentünk, elgondolkozva e szegénynegyed adottságain. Vajon kik is tarthatják a vitorlást a Wall Street mellet, a WFC közvetlen közelében…

Kicsit arrébb haladva gyönyörű játszótér került elénk, hatalmas fa játékokkal. Annyira csábítóak voltak, hogy az emberben a soha föl nem növő gyerek azonnal ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átmenjen az egyik függőhídon. Bementünk, körbesétáltunk. Kicsit idegennek éreztük magunkat a totyogó gyerekek, valamint anyukák-apukák között, de nem tágítottunk. Az a függőhíd nagyon, nagyon csábító volt. Már csak a park mellett álló, láthatóan nem ránk figyelő három rendőr tartott vissza bennünket attól, hogy fölmásszunk, nem ismerve a helyi szokásokat és szabályokat. Mély filozófiai elmélkedések után, melyek konklúziója az volt, hogy ez azért mégis csak a szabadság országa, vagy ha nem is a szabadságé, akkor a jogszabályoké, és nem fog olyanért ránk szólni a rendőr, ami nincs írásban megtiltva, kiírva pedig nem láttuk, hogy mi nem mászhatunk föl oda stb., fölmásztunk a játékokra.

Testmagasságunkat azért a biztonság kedvéért a szokásosnál egy tenyérnyivel lejjebb hagyva, de odaértünk a hídhoz. Hát nem rögtön beosztása fontosságára ébredt a három rendőr?! Mielőtt lezavartak volna bennünket, gondosan megkérdezték azért, hogy bent van-e a gyerekünk a parkban. Nem normálisak. Pontosan úgy néztünk ki a hátizsákkal, a fényképezőgéppel és a cinikus mosollyal az arcunkon, mint akiknek a bébije elveszett a fajátékok labirintusában, és éppen a keresésére indultak. Gyorsan végiggondolva a lehetőségeket, és ha már baj lesz, legalább megérje, előreszaladtunk, át a függőhídon, és ott másztunk le. A parkból kijövet ott állt a tábla, hogy csak a gyerekek és a kísérőik tartózkodhatnak bent. Miért kellett rólunk rögtön azt feltételezni, hogy az utóbbiba tartozunk?!

Sebaj, ez úgysem nekünk való, így mindenféle rosszallás nélkül továbbálltunk, belevetve magunkat a lassan sötétedő New York életébe. Megtekintettük a reflektorokat, majd pár megállót metrózva átmentünk a SoHo-ba, amely egyike New York legélettelibb negyedeinek. Itt ettünk egy jót, és beültünk az országban eddig talált egyetlen cukrászdába, ami európai mércével is állja a versenyt. Továbbsétáltunk, már át is jutottunk Greenwich Village-be, majd megunva a gyaloglást, ismét metróra szálltunk.

Nagyon nem siettünk haza, ezért úgy döntöttünk, az Ádám megmutatja nekem az élete legszörnyűbb kulináris élményét jelentő gyorséttermet, az Empire State Building mellett. Mivel eleve éles különbséget látok az ételekhez és azok élvezetéhez való hozzáállásunkban, ezért igen kíváncsi lettem a még számára is borzalmat jelentő, már többször emlegetett, pogácsa méretű, ehetetlen hamburgereket négyesével áruló üzletre. Ha már itt vagyunk, miért ne. Irány a 34. utca!

Ide is a metró hozott minket. A további utat gyalog szándékoztunk megtenni, pár sugárútról volt csak szó. Útközben belebotlottunk a Penn Stationbe, amely egy hatalmas new yorki pályaudvar, és még egyikünknek sem volt szerencséje hozzá. Mivel műszaki emberek lévén nem vetjük meg a vonatokat, én pedig kifejezetten lelkesedem értük, ha már ott vagyunk, nézzünk beljebb!

Először a helyi közlekedési vállalat részlegébe sikerült lejutnunk, itt a Stamfordihoz teljesen hasonló szerelvények álltak. Ez nem tűnt különösebben érdekesnek. Ilyet már láttunk, próbáljunk meg tovább nézni! Visszajutva a központi szintre, a tájékoztató táblákon megláttuk a New Jersey Transit és Amtrak peronok felé vezető utat. Ez kell nekünk, itt lesznek az igazi vonatok!

Meg is találtuk az Amtrak peronokat, amelyekre éppen akkor álló mozgólépcsőkön lehetett lejutni. Bár ezek ugyan nem a hely vendégszeretetét hangsúlyozták, de ha már ott vagyunk, ne maradjunk ki semmiből alapon lemásztunk az egyiken. Itt a New Yorkban már olyan sokszor látott, föld alatti vasúti peronoktól megszokott látvány fogadott minket. Lenyűgöző, ahogy az utcák és épületek alatt a megszámlálhatatlan vágány hatalmas pályaudvart épít fel, vagy ahogy a falak függőleges síkjából sok helyen kikacsint a Manhattan szigetet alkotó szikla természetes formája. 20-30 vágány egymás mellett a föld alatt, és az ember nem tudhatja, hány hasonló bújik meg még alatta, fölötte, mellette.

Ahogy ott álldogálunk a peron végében, látjuk, hogy lassan és méltóságteljesen közeledik az állomás felé egy Acela. Ez amolyan amerikai TGV. Talán ez az egy vonatuk van, ami 200 km/óra sebességnél gyorsabban megy, Washington és Boston között. Nézzük a vonatot, ahogy az alagút sötétjéből előbújva útját keresi a váltók sokaságán. Eltűnik a peronvégi oszlopok mögött, hogy a másik oldalon, éppen a mellettünk álló vágányra bukkanjon elő. Megvan a nagy öröm! Ezt meg kell várni, meg kell nézni közelről is!

Az Acela lassan, méltóságteljesen gurul végig mellettünk. A pályaudvaron található, jobbára hetvenes évekből származó, csupa ütött-kopott alumínium szerelvénnyel ellentétben sugározza a pompát és az erőt. Persze az alumínium-borítás róla sem hiányozhat, de aki már látott amerikai filmet busszal vagy vonattal, az ezen nem is csodálkozik. Ez amolyan játék nekik, alumínium nélkül nem vonat a vonat, nem busz a busz. Belátunk az ablakokon, és ott minden új, minden modern, csupa kényelem. Ahogy a szerelvény elhalad mellettünk elhatározzuk, hogy a hátsó mozdonynál megnézzük, hol gyártották. Csak amolyan maliciózus gondolat marja az oldalunkat, hátha Franciaországból jön, hátha nem tudnak itt ilyet gyártani?!

A vonat megáll, az utasok elkezdenek leszállni. Mi odamegyünk a mozdonyhoz, bőszen nézegetjük. A peronról csakhamar előtűnik egy rendőr alakja, aki láthatóan az állomás üres végét vette célba, éppen ahol mi állunk. Keressük tovább a ki nem tett információt a gyártás helyéről, amikor a rendőr félreérthetetlenül nekünk szegezve, éles hangszínnel, nagyon komoly fejjel megkérdezi, hogy kik vagyunk, mit keresünk itt, van-e jegyünk. A torkunkban lassan növekvő gombóccal és a hirtelen tovaszállt angoltudásunkkal megküzdve, dadogva közöljük, hogy turisták vagyunk, és a vonatokat jöttünk megnézni. Jegyünk éppen ezért nincs. E válasz láthatóan nem hatja meg.

– Igazolják magukat!

Elővesszük az útlevelet, odaadjuk neki. Nézi, nézi, de nem nyitja ki. A szemét azóta még nem vette le rólunk, hogy odajött!

– Dobják le a táskákat a földre! Igen, oda. Azt is!

Hát, ennek a fele sem tréfa! A két fényképezőgép, a hátizsák meg az igazolványos táska a Penn Station föld alatti peronján landol. A rendőr most már kinyitja az útleveleket, majd a filmekből ismerős beállásban, bal kezével adásra kapcsolva, a válláról lógó rádióba beszél valamit. Nem igazán értjük hogy mit, de gyanítjuk, hogy nem vacsorát rendel nekünk.

Nézegeti az útleveleket, majd elteszi őket. Ne mozduljunk, maradjunk ott, ahol vagyunk! Lassan előtűnik a peronról egy rendőrnő meg egy katona alakja is. A rendőrnő nagydarab fekete, bár nem az a fajta, aki lefolyik a székről. Jól tartja magát, nem szeretnék vele összetűzésbe kerülni! A katona is fekete, talán a kisujjával tudna kettőnket egyszerre fasírttá passzírozni valamelyik oszlopon. Jönnek és néznek minket, mint a marslakókat.

– Álljanak az oszlophoz, arccal a falhoz, kezüket tegyék fel!

Jó, hát persze megtesszük. Állunk lent a föld alatt, a vágányok között, arccal az oszlopnak, és mint valami harmadosztályú filmben, fejünk fölött támasztjuk a falat. Első barátunk gumikesztyűt húz, és alaposan megmotoz minket. Mindhárman néznek ránk, beszélnek egymással, kérdéseket tesznek föl. Csak nem tudnak többet kiszedni belőlünk, minthogy erre sétáltunk, és jöttünk a vonatokat megnézni. Lassan már mi is röhögünk a saját történetünkön. Ebben a helyzetben legalábbis groteszk.

Egyszer csak közlik, hogy kövessük őket. Elindulunk a peronon, bal oldalamon a rendőr, jobb oldalamon az Ádám, mellette a rendőrnő. Mögöttünk a katona, keze a pisztolyon. Nincs kétségünk, lő ha rosszul lépünk. Aki nem lép egyszerre…

A helyzetet átérezve csak röhögni tudok magamban, sajnálom ezt az országot. Most aztán megfogták az ellenséget, a terrorizmus nagy korszaka van lezárulóban! Nagy szórakozásomban zsebre dugott kézzel sétálgatok a közeg alkotta szendvicsben, amikor a rendőrnő hatalmasat kiált:

– Vegye ki a kezét a zsebéből!

Szegény Ádám, azt hitte, neki mondják, ezért a maradék utat vállig felemelt kezekkel tette meg.

Szépen feljövünk az addigra bekapcsolt mozgólépcsőn, követjük idegenvezetőinket a Penn Station utasszintjén. Két oldalt a rendőrök, a nő kezében a fényképezőgépek és a hátizsák. Mögöttünk a katona, még mindig pisztolyra tett kézzel. Senkinek sem lehet kétsége a helyzetet illetően!

A peron végén kis őrszoba vigyáz a rendre, oda megyünk be mi is. Leültetnek minket, majd a morcos katonát mellettünk hagyva, elmennek az iratainkat átnézni. Nagy a sürgés-forgás, van mit tenni! Mi már nem bírjuk ki, hogy halkan, fogainkat ajkaink mögött hagyva ne röhögjünk. Mégis bízunk ebben az országban. Hülyék szegények, meg félnek is, megértjük, de azért a törvényeiket még tisztelik. Csak nem fognak lecsukni két turistát, mert megnézte a vonatokat!

Egyenként kihívnak a szobából, kikérdeznek a személyes adatainkról. Megkérdezik például, hogy mi a születési dátumunk, és hogy hány évesek vagyunk. Ez aztán a beugratós taktika! Föltesznek még néhány kérdést, mit csinálunk az országban, mit kerestünk a pályaudvaron, aztán visszaküldenek a szobába. Új rendőr jön az őrszobára, nem látjuk, csak halljuk, ahogy a kollégákkal társalog. Rólunk érdeklődik. Persze, ő sem maradhat le semmiről! „Le vannak tartóztatva?” kérdezi, amikor kissé arcunkra fagy a mosoly.

Aztán szólnak a katonának, hogy elmehet, és magunkra hagynak minket. Talán mégsem lesz ebből akkora gond! Bejön az imént érkezett rendőr, 60-as éveit jócskán taposó, szemüveges, láthatóan békeidőket megélt, régimódi zsaru. Mosolyogva néz ránk, kérdezi mit csináltunk. Ejnye-ejnye, hát nem a legjobb napot választottátok vonatnézegetésre!

Kimegy. Bejön egy újabb rendőr, nagydarab fekete, láttuk már ott járkálni. Ő is előadja a mit kerestünk itt kérdések sorozatát. Amikor neki is megmondjuk, hogy a vonatokat néztük, akkor nagyon csóválja a fejét, és elmondja, hogy ezt ő nem érti. Miért akarunk mi itt vonatokat nézni, amikor nekünk sokkal szebbek és gyorsabbak vannak otthon. Igen, azok tényleg sokkal jobbak, mondom én, de ha már itt vagyunk, miért ne lássuk ezeket is. Ezt az őszinteséget láthatóan meglepetéssel veszi, akkora szemeket mereszt rám. Az Ádám meg majd szétpukkad mellettem a magában tartott röhögéstől.

Lassan a minket bekísérő rendőr átöltözik rövidnadrágba, bejön viccelődni. Tudjuk, hogy most már nincs gáz. Mondják, hogy még valamilyen hivatalból lekérdeznek minket, ha az is rendben van, akkor mehetünk. Persze az is rendben van, megkapjuk a holmijainkat, majd kölcsönösen sűrű bocsánatkérések közepette elindulunk. A nagy fekete rendőr elmondja, hogy ha legközelebb meg akarjuk nézni az állomást, csak kérjünk engedélyt az igazgatóságtól. Rögtön megadják, nem lesz gondunk. Majd pár másodperccel később jópofán utánunk szól, hogy nem is kell az igazgatóságra mennünk. Legközelebb csak ugorjunk be hozzájuk, majd ők bemutatják nekünk az egészet egy guided tour keretében. Mosolygunk és eljövünk.

Még néhány percbe telik az éjszakai utcán, mire a döbbenet, a sajnálkozó nevetés és, valljuk be, a félelem keveréke elszáll gondolatainkból, átadja helyét a város lüktetésében való megunhatatlan részvétel felett érzett örömnek. Ha már ezzel a nem tervezett akcióval lekéstük a vonatunkat, akkor megnézzük a Times Square nem lankadó éjszakai nyüzsgését, kicsit feltöltődünk, jókat röhögünk az egész országon, és a 12.40-es stamfordi vonatra kényelmesen odaérünk a Grand Central Terminalra. Föld alatti, hatalmas peronok, hetvenes évekbeli vonatokkal. Ismerős valahonnan. Csak most van jegyünk…

A képeken a New-York-i Ground Zero, a lerombolt ikertornyok helye látható 2004-ben.

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.