Tél

Enyhe őszünk volt. A forró és fülledt nyár után nem látszott, hogy valaha is tél lesz New Englandben. Annyiszor láttam már filmeken a havas New Yorkot, hogy bíztam benne, a valóságban is hamarosan megtapasztalhatom. De a tél csak nem akart jönni. Teltek a hetek, a hónapok, októberből november lett, novemberből december. Hó helyett eső esett, kabát helyett póló volt a viselet, fűtés helyett a légkondik zúgtak.

Végül megjött a tél. Kissé megkésve, de kérlelhetetlenül meghozta a várva várt havat is. Az álomból valóság lett. A vonatra fölpattanva hangtalanul suhanó vasszánkóban érezhettem magam a fehér világban, útban New York felé. Megkapó látvány a város, ahogy néhol a százméteres felhőkarcolók, máshol a barátságos, két-három emeletes sorházak között hullanak a hatalmas pelyhek. Az itt lakókat láthatóan nem érinti ez meglepetésként. A buszokon már rajta a hólánc (nem baj, hadd tegyék tönkre még jobban az amúgy is siralmas aszfaltot!), városlakók tömegei igyekeznek sífutó léccel a Central Parkba, hogy a metropolisz közepén hódoljanak e természetigényes szenvedélyüknek. A város nem áll meg, még csak meg sem pihen. Minden és mindenki mozog, mint mindig. Csak most hófehér bundába öltözött a city, de legalábbis szürkés-fehérbe.

A hidegek egyre keményebbek. A szélsőséges időjárásnak köszönhetően megesik, hogy az egyik napi havazást másnap az eső mossa el. New Yorkban vagyok, földrajzi szemmel és az egyenlítőtől nézve Madriddal egy magasságban, de ezt nem igazán érzem, amikor az új év első napjaiban mínusz 17 fok körül jár a hőmérséklet. Nem hiába, itt kevéssé érezni a Golf áramlat jótékony hatását. A forró és fülledt nyarakat hideg és kemény telek követik.

Megint esik a hó. Ülök otthon a szobámban, és gyönyörködöm benne az ablakon át. A hatalmas pelyhek elborítják először a levegőt, majd az utcát, végül mindent. Egyre vastagabb lesz a fehér takaró a tájon. Ezt nem tudom kihagyni, meg kell néznem közelebbről! Egyedül vagyok itthon. Nem baj, az ilyen idő úgyis inkább elmélkedésre való, mint értelem nélküli társalgásra.

Nehezen haladok az utcán. Néhány ház előtt elszánt lakók küzdenek a hóval, lapátolják a járdáról. Máshol mit sem törődnek a közzel, hagyják emelkedni a jótékony fehér takarót. Előttük már kész kaland átjutni! Lassan húszcentis, vakító hóban hagyom a lépteimet.

Jótékony csönd telepszik az egész városra. A máskor állandóan zajos környék most békés. Autó is kevesebb jár. Lépteik hangja eltompul a puha hóban, mintha papucsot húztak volna. Csak a saját lábaimat hallom, ahogy ropognak a havon.

Lemegyek a tengerpartra. A hatalmas sziget, a park szinte teljesen kihalt. Minden hófehér. Egy-két pár merészkedett le, meg néhány kutya gazdástul. Letérek a körbefutó, megtisztított útról, egyenesen a szűzhóba. Hatalmas léptekkel vágok át a mezőn, közelítem az óceánt. Kissé megdől a talaj, itt kezdődik nyáron a homok. Itt fekszenek a strandolók. De most hó mindenütt. Nem láttam még ilyet, tengerpartot hóval! Azaz egyszer Tallinban, de az más volt. Ott mindig hideg van. Itt nyáron még én is úsztam a vízben, most meg sehol egy lélek, minden csupa fehér, még a sirályok sem merészkednek ki rejtekükből.

Nemhogy Long Islandre nem látok át, még a kis öböl szélét sem tudom kivenni. A tenger szürke és homályos, mindent eltakar a sűrűn hulló hó. A távolból egy-két parti ház fénye világít. Elképzelem, ilyen látvány lehetett ez háromszáz évvel ezelőtt is, amikor az egész környéken csak a néhány telepes kunyhója jelentette az emberi életet. Csak te és a természet. Körben csönd. Hallom, ahogy a pelyhek a kabátomra esnek és leperegnek.

Lemegyek egészen a vízig, a lábamat beledugom. A tengeren vastag kása lebeg, az a hó. A hideg ugyan nem elég ahhoz, hogy mefagyassza a sós vizet, de az édes és könnyű hólé fönnmarad a tetején, sűrű szürke trutymót feszítve szét rajta, ameddig a szem ellát.

Állok a tengerparton, és nem értem, mi történik. A hó a lábam előtt szépen, lassan, elkezd olvadni. Milliméterenként, de szürke lesz a fehér, folyékony a szilárd. Gondolkodom, miért, és leesik. Bevallom lassan, de leesik. A dagály! Sosem láttam még ennyire kézzelfoghatóan. A víz emelkedését általában nem veszi észre az ember, de ahogy most megeszi a hóréteget, ráérősen, pehelyről pehelyre haladva, mint egy animációs film, az egész az orrom előtt zajlik le.

Megbabonáz a látvány, nem mozdulok. Lassan már ellepi a vastag cipőtalpat a sós víz, amikor följebb lépek egyet. A víz jön utánam, követ. Így játszunk még néhány lépést, a perceket nem számolom. Aztán megunom. Ennek itt nincs más dolga, mint hogy föl alá játsszon napokon, éveken, évmilliókon át, nekem meg annál rövidebb az életem, hogy kivárjam, míg megunja.

Búcsút intek a víznek. Visszamászom a hatalmas hóban a letisztított útra, és még egy kört téve a szigeten, hazafelé veszem az irányt, a fűtött, meleg szobába.

Gyönyörű a tél Új Angliában!