Washington, DC

A főváros. Csak egy rövid történet róla bevezetőként: Valamikor a függetlenségi háború után, amikor még Philadelphia töltötte be ezt a szerepet, kijelöltek a térképen egy négyzetet. Egy (majdnem) szabályos négyzetet a Potomac folyó két partján. Legyen ez a főváros, mondák az urak, és ez lett. Ott (majdnem) szabályos vonalvezetéssel megtervezték az utcákat, a tereket, a parkokat. Aztán Virginia állam visszakérte a maga részét, így ma csak a marylandi fél négyzet a hivatalos DC, District of Columbia, a folyó bal partján.

Persze a város mára jócskán túlnőtt keretein, és sem a folyónál, sem a tökéletesen egyenes határnál nincs vége. A hivatalnokok nagy része a két külső állam valamelyikéből jár be, a metró (amit angol nyelvterületen tudomásom szerint egyedül itt hívnak „metro”-nak) is kijut ide. A Pentagon is a folyó jobb partján van, hogy mást ne említsek.

Saját tapasztalataim

Első benyomás

Szombat reggel gyalog a Kapitólium felé. A kupola láthatóan csak 2 kilométerre van a szállástól. De milyen sötét két kilométerre! Az ország központjának szívében előbb a legigénytelenebb piac, majd lerobbant lakónegyed. Buszmegállóban csupa gyanús kinézetű ember, tőlem szeretnének aprót. Legközelebb taxival jövök.

Union Station

Szép. Ugyan nem a föld alatt van, de a Grand Centralról ismerős hatalmas márványcsarnokok innen sem hiányozhatnak. Teljes a birodalmi hangulat. Egyébként üzletek és éttermek egymás hegyén-hátán, közepes igényességgel. Arrébb mozi és színház, azokhoz nem volt szerencsém.

Metró

Meglepően kulturált. Alig 25 éves, de az egész várost behálózza, mindenhová el lehet vele jutni. Tiszta és unalmas. Az először még jópofa állomás rémálommá válik, amikor tizenkettedszer találkozol vele a város különböző pontjain. A két sínt és két peront átfogó hatalmas boltív négyzetméternyi betoncsempékből kirakva. Ahol két vonal van, ott keresztben a másik boltív, egymás alatt a vonalak. A tervező nem vitte túlzásba a munkát.

Fehér Ház

Kicsi. Végül is csak egy lakóház, annak meg elég nagy. De látni kell egyszer személyesen, hogy eltűnjön a képekből és híradókból képzelt varázs, az agyamban összerakott hatalmas méretek a világ irányítópultjáról. Bejutni nem lehet. Illetve lehet, de ahhoz előre a képviselőmtől vagy a nagykövetségtől időpontot kell kérni. Leinformálnak. Félnek. Aztán vasárnap a szomszéd utcán autózva három hatalmas helikopter repül erre. A középső leszáll a fűre, míg a másik kettő biztosítja a légteret, majd továbbszállnak. Így már legalább megvan a fíling.

Tiltakozók

Kicsit arrébb, az utcasarkon. Nincsenek valami sokan, és nem valami meggyőzőek. Hiába, ez az ország már nem az az ország! Már nincsenek milliók a Reflection Pool partján, hogy Vietnam ellen tiltakozzanak. Ezek éppen valami fal ellen ágálnak, amit Izraelben az amerikai adófizetők pénzéből építenek. Kit érdekel?! Legyintek, aztán rájövök, hogy az a pénz már az én pénzem is. Fenébe azzal a rohadt fallal! Inkább tennék a betont az útjaikba, jut eszembe hazafelé, amikor a kocsi majd szétesik a Cross Bornx Expresswayen!

Lincoln Memorial

Hatalmas épület, mindenféle értelem nélkül. Mint a többi, elnöknek készült Memorial (FDR-t és Jeffersont sikerült látni), egy római templomhoz hasonlít, amit a saját birodalmuk vezetőinek emeltek. A Lincoln alatt kisebb múzeum, a WC-ből áradó átható fekáliaszaggal. Éljen Amerika! Igaz, mire visszajöttünk, kitakarították. Megesik. De mégis kiábrándító volt.

Reflection Pool

Hatalmas, négyszög alakú medence, elvileg tükröződő vízfelülettel. Lásd: Vietnami tiltakozók. Most azonban nem tükröződik. Leengedték, és a felgyülemlett mocsok és kisebb tócsák között lehet benne járkálni. Megható.

Az unokatestvérem

Jó fej. 29 év után először találkozom vele. Merthogy ő itt lakik. Neki lejönni a sarki pizzériába és látni a távoli rokont nem jelent nagy utazást. Az országon belül már nekem sem. Szóval látjuk egymást és jót beszélgetünk. Egy misztikummal kevesebb a világból.

Washington Monument

Egy kőoszlop, körülvéve igénytelen, ideiglenes kerítéssel. Hogy a terroristák miatt, vagy azért, mert felújítják, nem tudom. Gyanítom, hogy az előbbi. Ami szép errefelé, még azt is sikerül így elrondítani. Az emlékmű ingyenes, mint Washingtonban minden. A sok látogató miatt azonban jegy kell hozzá. Beállsz a sorba, megmondod, hogy hány belépőt szeretnél és mikorra. Az ember a bódéban odaadja a jegyet, és ennyi. Se pénz, se név, se semmi. Vicces. Az emlékmű belülről üreges, lifttel fölmész, tetejéről látszik a város. Több szóra nem érdemes.

Air and Space Museum

A világ leglátogatottabb múzeuma. A bejáratnál közvetlenül egy kődarab a Holdról, meg lehet érinteni. Mennyei érzés! Tényleg! Skylab 1:1 (be lehet menni), Wrigth fivérek gépe, hasonló nyalánkságok. Rakéták, repülők. Az ingyenes bejutás ellenére mindenhol igen hozzáértő személyzet kalauzol, próbálják elérhetőbb közelségbe hozni a tudományt. Ha kicsit érdeklődsz valami iránt, odajönnek, magyaráznak, szerkezeteket mutatnak. És minden, de minden SI mértékegységben. Imádom ezt a helyet!

Hirschhorn Museum

Szobrok, festmények. Andy Warhol konzervatív és elavult művészete neccesen, de talán bebocsátást nyerne ide. Egyébként vannak kellemes alkotások is, de többségében az anyagi erőforrások és emberi tudás elfecsérlése. Kedvencem: hatalmas szoba, tetején három motoros-légsűrítéses lapadagoló. Szépen lassan arrébbmegy az egyik, kivesz egy leheletvékony A4-es lapot a plafonon elhelyezett tartóból, visszajön, és elengedi. A lap könnyedén, Newtont megcáfolva hull alá a földre. A földön derékig érő papírhalmon járkálnak az emberek. Öregem, ez egy szobor! Éljen a környezetvédelem, éljen a művészet! Éljen Amerika!

Nemzeti Művészeti Galéria

Végtelen folyosók a világ leghíresebb művészeivel megpakolva. 30 perccel a zárás előtt estünk be, csak Picassot volt időnk megnézni. Egy napot is el lehetne itt tölteni!

Összefoglalás

Washington DC egy hatalmas, nyitott múzeum. Kirakat, amit a vidéki amerikaiaknak készítettek. Olyanoknak, akik tátott szájjal rácsodálkoznak ezen értékekre, és az ingyenes belépők láttán elégedetten bólintanak: „Jóra költötték az adónkat!”.

Persze a hely valószínűleg lüktető életet él. Ezt hétvégén, első benyomásként egyáltalán nem sikerült tapasztalni, de a lakónegyedek hangulata, vagy a rengeteg étterem arra enged következtetni, hogy a hétköznapi lét a töménytelen munka ellenére sem lehet itt annyira unalmas. Az egyik francia bisztróban mellénk került és velünk csakhamar baráti beszélgetésbe keveredett 50-es társaság nyitottsága és életfelfogása is ezt erősítette meg bennem.

És egy érdekesség: a bisztróbeli társaság éppen egy rendezvényre érkezett. „Washington Hivatalnokainak Leszármazottainak Éves Találkozója”. Számoljunk csak: 220 év az nem több, mint 8 generáció. 9 kézfogásnyira vagyok George Washingtontól!

Olvasd el ezeket az amerikai történeteket is!

Egy gondolat “Washington, DC” bejegyzéshez

  1. Én 25 évvel ezelõtt voltam Washingtonban, a legjobban a Space múzeum tetszett, és a Fehér Ház mögötti „öreg házak”… A F.Hâz melletti sétányon egy férfi politikai pamfletteket énekelt, nem sokâig, két rendõr igazoltatta, lefényképezték…énekelhetett tovább, de már nem akart…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük