125. utca, metrómegálló. A híres Harlem szíve. Munka után sietek le az aluljáróba a sínekhez. Már messziről hallom a kiabálást.
Még nem tudom kivenni, mi az, de hallatszik, hogy valami rendkívüli történik lent. Ahogy közeledem, szépen lassan kitisztul előttem a három huszonéves fekete képe a lépcsőn állva, miközben iszonyatosan kiabálnak, negyedik társuk pedig a peronon feléjük rohan, és egy női táskát lendületből átpasszol hozzájuk.
– Rohanj, gyorsabban!!
– Gyere már!
Itt álljunk meg egy pillanatra! Ismerős a kép? Ki-ki be tudja helyettesíteni a Harlem 125. utcába a kedvenc metrómegállóját? Mindenhol van gettó, nem jelenthet gondot. Előttünk a kép, minden egyértelmű. Csak mozdulatlanul és fejünket behúzva álljunk ott meg a lépcsőn, majd elszaladnak mellettünk és nem lesz semmi baj. Úgyis mindenki tudja a történet elejét és végét…
De várjunk csak egy kicsit! Akkor miért írtam volna le? Nézzük csak meg a végét, ahogy az a valóságban történt:
– Dobd már, mert elmegy a metró! Siess!
– Várjon! Ne menjen még, várjon egy pillanatot! Fogják meg a metrót! Nyissa ki az ajtókat!
– Hölgyem, a táskája!
A metróajtók lassan, lassan elindulnak egymással párban szembe bezáródni, és a táska repül, egyenesen a záródó ajtók felé, hogy az utolsó centimétereken még beessen a távozni készülő kocsiba. Az egyik fekete srác a lépcsőről egyazon mozdulattal ugrik a peronra és üt teljes erejével a metrókocsi ablakára, hogy a bent mit sem sejtő, idős hölgy figyelmét magára vonja:
– Hölgyem! – Kiált torkaszakadtából a srác – Hölgyem! A táskája!! Otthagyta a padon!
És egy először rémült, majd ijedt, eszmélt és megkönnyebbült idős arc távolodik el az alagútba táskástól…