Szerintem ha valamit elsiet az ember, az rosszul sülhet el. Nagyon rosszul. Nem is szabad kapkodni!
15 napig két lakást fizettem egyszerre, így volt időm költözni, illetve azon gondolkozni, hogy mikor akarok költözni. Miután péntek délben eszembe jutott: „legyen szombat!”, fölhívtam a U-Haul céget, amely többé-kevésbé monopólium a költözési célra bérelt mindenféle méretű teherautók piacán.
Egy késüzlet után rohantam péntek délután a Madison Avenue-n, amikor az egyik bank hatalmas üvegablakaiban látható több-tíz TV mindegyikén éppen egy Boeing 747-es szállt le egy viszonylag elhagyott kifutópályára. Megálltam pár percre, mint ahogy néhányan mellettem még az úton. Az Air Force One Ronald Reagan, volt amerikai elnök koporsóját szállította végső, kaliforniai nyughelyére.
Ha van valami ebben a városban, ami igazán New York-i, az a metró (New York City Subway vagy egyszerűen New York Subway). A metró nélkül New York nem lenne New York, és ez a metró nem lenne az a metró, ha nem ebben a városban lenne. A New York Subway 368 km hosszúságban kanyarog az utcák alatt és fölött. 28 vonal, a világ legnagyobb városi földalatti vasúti hálózata. Ezek alapján kicsinek tartod New Yorkot? Ebben még nincsenek benne az elővárosi vasutak, a normál vasutak, a New Jersey PATH, a vezető nélküli AirTrain, a Staten Island Railway…
Az egész várost behálózó rendszer nagyon jól láthatóan egy feladat ellátására készült: a külső városrészekből Manhattanba szállítani a világ gazdaságát működtető dolgozókat. A sziget déli csücskén fut össze szinte az összes vonal, a Wall street környékén szó szerint utcánként alternatív közlekedési lehetőséget biztosítva. A legnagyobb cégek irodaházai külön metrólejáróval rendelkeznek, így vonva meg a közlekedési dugóra való hivatkozás, és a szabad levegő élvezetének lehetőségét alkalmazottaiktól.
A város, amelynek polgárai a világ fővárosában laknak, és amelytől néhány tíz kilométerre dobott le a sors, nem hagy ellenállást tanúsítani önmaga iránt. Első két szerencsétlen és inkább idétlen turistára hasonlító látogatásom után heti programmá vált legalább egy sörre benézni, és beszívni a nyolcmillió ember lüktetéséből áradó energiát.
Lassan hazajárok ide, és a város csak azért nem fogad sajátjaként, mert én nem érzem magam New York-inak. Egy ez azon kevés helyek közül a világon, ahol nem számít ki vagy, nem számít honnan jöttél, csak az számít mit akarsz. Ha New York-i akarsz lenni: az vagy! (Azért két jótanács: A Houston Streetet ITT ejtsd Hasztön-nek, és a mostanában felkapott szórakozónegyed, a volt vágóhíd angol nevét [Meatpacking District] ne emlegesd lányoknak programajánlóként!)
Enyhe őszünk volt. A forró és fülledt nyár után nem látszott, hogy valaha is tél lesz New Englandben. Annyiszor láttam már filmeken a havas New Yorkot, hogy bíztam benne, a valóságban is hamarosan megtapasztalhatom. De a tél csak nem akart jönni. Teltek a hetek, a hónapok, októberből november lett, novemberből december. Hó helyett eső esett, kabát helyett póló volt a viselet, fűtés helyett a légkondik zúgtak.
A főváros. Csak egy rövid történet róla bevezetőként: Valamikor a függetlenségi háború után, amikor még Philadelphia töltötte be ezt a szerepet, kijelöltek a térképen egy négyzetet. Egy (majdnem) szabályos négyzetet a Potomac folyó két partján. Legyen ez a főváros, mondák az urak, és ez lett. Ott (majdnem) szabályos vonalvezetéssel megtervezték az utcákat, a tereket, a parkokat. Aztán Virginia állam visszakérte a maga részét, így ma csak a marylandi fél négyzet a hivatalos DC, District of Columbia, a folyó bal partján.
Persze a város mára jócskán túlnőtt keretein, és sem a folyónál, sem a tökéletesen egyenes határnál nincs vége. A hivatalnokok nagy része a két külső állam valamelyikéből jár be, a metró (amit angol nyelvterületen tudomásom szerint egyedül itt hívnak „metro”-nak) is kijut ide. A Pentagon is a folyó jobb partján van, hogy mást ne említsek.
A Halloween az az ünnep, amit a nem angolszász világban, mint megannyi amerikai szokást, talán csak a hollywoodi filmekből ismerünk. Esetleg a semmire tekintettel nem lévő üzleti világ azon halvány próbálkozásaiból, hogy ami milliárdos üzletet jelent errefelé, biztos hoz a konyhára az óhazában is. Néhány félresikerült szörnyeteg a boltokban, ránk erőltetett, tökformájú arcok, félig megértett történetek a filmek Amerikájából. Ez a Halloween Európa közepén. Képzavar a halottak napjával vagy a mindenszentek ünnepével. Apropó! Te meg tudod mondani elsőre, hogy e két utóbbit pontosan mikor tartják, vagy hogy mit jelentenek? Esetleg mi a különbség közöttük? Halloween részletei…
Ahogy közeledett az ősz, hirtelen rádöbbentünk, milyen sok látnivaló van ebben a hatalmas országban, és mi még sehol sem voltunk! A lemaradástól félve késő szeptemberben beterveztük egy hétvégére a Niagara vízesést és környékét.
Hol töltse az ember szeptember 11-ét Amerikában, ha nem a WTC romjainál?
Habár e gondolatmenetet valószínűleg nem mindenki osztja, hozzám igen közel áll. Ahogy harmadiknak Magyarországról megérkezett társunkhoz is. Így hát nem volt mit tenni, csütörtökön (értsd: szeptember 11-én) munka után azonnal rohantunk az állomásra, és fölszálltunk az első vonatra, ami bevitt minket New Yorkba.
Szülessünk valahová Dél- vagy Közép-Amerikába, a legjobb talán Mexikó. Igazán jól járunk, ha alsóbb társadalmi osztályba tesz le minket a gólya. Ha ehhez még kevés intelligencia is párosul, az már tényleg isteni ajándék ebben a játékban. Ekkor lesz egy pár kellemetlen évünk. Éhezni valószínűleg nem fogunk, de ne számítsunk gyerekszobára! Poros utcán kóborló, kéregető utcagyerekek, lehasznált amerikai kocsik. Munkanélküliség és reménytelenség. Izzadt és mocskos felnőttek, céltalan évek. Ez lesz a gyerekkorunk. Nem túl biztató, ugye? Viszont ahogy felnövünk, és túl vagyunk életünk ezen igazán kellemetlen részén, minél hamarabb szökjünk át az Egyesült Államokba! Ez nem lesz nagyon nehéz, elvégre naponta legalább 500-an megteszik1.
Már majdnem mindenki ott volt a terasz gyönyörűen zöldellő, frissen nyírt pázsitján. A későn érkezők is megjöttek lassan, hogy hamar elvegyüljenek a jókedvű, ismerős társaságban. Izzott a levegő a vendégek között, ahogy társalgásba fojtott izgalommal várták az este csúcspontját. A lebukó nap sugarai csillogó fényjátékkal merültek el az öböl szelíden fodrozódó vízében. Az utolsó vitorlások is befutottak a közeli kikötőbe, hogy még a sötétség leszállta előtt partra tehessék utasaikat. A már ártalmatlan napsugár a Long Island szemközti partján álló nyaralók ablakáról néha egy-egy vendég szemébe tükröződött. Az áldozat kissé hunyorítva félrefordította a fejét, de nem szakította meg a beszélgetést.
Annyira tetszettek az első élmények a világ fővárosában, hogy úgy döntöttünk, még egyszer meglátogatjuk. Egyik hétvégére kaptunk a cégtől egy autót, és mivel szombat este úgysem volt jobb dolgunk, bementünk New Yorkba kocsival.
Odafelé még azelőtt sikerült eltévednünk, hogy egyáltalán megláttuk volna a várost, ami pedig igazán nem a legnehezebben észrevehetők közé tartozik. Térképünk csak arról a megyéről volt, amelyben lakunk, és magáról New York Cityről. A kettő között van egy jókora terület, számunkra fehér folt. Ráadásul arrafelé több az autópálya, mint a bokor. Nem tudhatod, melyik hová vezet, az útjelző táblákra csak az van kiírva, hogy dél, észak, kelet vagy nyugat felé megy az út, meg az éppen következő település. Áll az ember New York City határában tudatlanul, és úgy is marad, hacsak nem például Larchmont Cityt keresi, a maga maximum 5000 lakosával.
Szóval Manhattanről semmi. Autópályán megállni nem nagyon illik, még errefelé sem. Attól amúgy sem okosodik az ember, így nem volt mit tenni, mentünk előre, mint a motorizált birkák. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg eljutottunk a Whitesotne hídhoz. Ez az egyébként igen impozáns építmény az East River fölött vezet át Queensbe, de nekünk akkor abszolút nem volt jó. Ráadásul oda-vissza 8 dollár az út, ennél pedig mi akkor smucigabbak voltunk.
A híd előtt egy tábla jelezte, hogy ott az utolsó lejárat fizetés nélkül. Szem előtt tartva a Manhattan iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmunkat, itt természetesen le kellett fordulnunk. Ezt meg is tettük, és az autópályát éppen elhagyva, három méterrel arrébb Bronx külvárosába jutottunk, a legfeketébb fekete családok hétvégi piknikjére és Baseball mérkőzésére. Én egyáltalán nem vagyok rasszista, de ahogy a kocsiban világítottunk, volt egy olyan érzésem, hogy ezirányú gondolataikról akkor és ott nem társalognék a kintiekkel. Bezártuk az ajtókat, és a híd alatt átkanyarodva, amilyen gyorsan csak lehetett, visszajutottunk az autópályára.
Itt már tudtuk, hogy az előbb hol rontottuk el, úgyhogy e frissen szerzett tudással felvértezve, kigúvadó szemekkel figyeltem az elágazásokat, a táblákat. Attól nem kellett félni, hogy Manhattant komolyan kiírják. Fölösleges! Mégis, kb. 20 méterrel és 4 sávval a megfelelő kijárat előtt észrevettem egy csöndesen és szemérmesen elbújni készülő Manhattan táblát, majd az autóban elfoglalt helyzetemhez nem illő heves kormányrángatás és kiabálás mellett a sofőr tudtára adtam, hogy most pedig arra fogunk menni, nincs kedvem még egyszer elsötétedni.
A bal oldali sáv, amelyet e kissé hirtelen mozdulatok sorának köszönhetően elértünk, a fölöttünk lévő autópályára vezetett. A látvány, amely ott fogadott bennünket, lélegzetelállító volt, és felejthetetlen élményt jelentett. New England egyen kertes házait, a lerobbant külvárosokat, a fekete vasárnapot magunk mögött hagyva, a többitől cseppet sem elütő autópálya hídján lassan emelkedve az ember bámul maga elé fásultan, kicsit arra a csillogásra gondolva, amit otthagyott Európában. Ahogy emelkedik az út és eléred a fölső autópályát, egyszer csak azt veszed észre, hogy orrba csap a felhőkarcolók tömege. A felhőkarcolóké, amik ekkor még legalább tíz kilométerre vannak, de egyik pillanatról a másikra úgy törnek rád, mintha az imént elvonult zápor hatására nőttek volna ki a földből, éppen az orrod előtt. Még az anyósülésben is vágyat érzel a fékbe taposni, nehogy beleszaladj valamelyikbe. Hirtelen felbukkanásukkal és tömegükkel olyan hatást gyakorolnak rád, hogy a szemeid tágra nyitva maradnak, és a kormány mozdulatlanul marad a kezedben, ha először jársz erre.
Innen már nehéz lett volna eltéveszteni, elég volt a látványt követni. Minden valamirevaló kalandfilm rajongó tudja, hogy a Die Hard 3. részében az FDR (Franklin Delano Roosevelt) Drive-on menekültek a teherautók Manhattan szívéből. Én is tudtam, hogy azt az utat megtalálva és követve az East Side-on eljutunk célunkhoz. Ahogy lassan átléptük NYC határát, a poros kisvárosok helyét immár a nagyobb utak vették át az irányjelző táblákon, így az FDR feliratúakat követve, önbizalmunk teljes tudatában mehettünk tovább.
Az FDR a filmben évekkel ezelőtt tett ígéretéhez híven bevitt minket dél Manhattanbe. Pontosan ahhoz a kikötőhöz, ahol a Beastre szálltunk föl előző alkalommal. Az úton ismét hálát adhattunk a budapesti utaknak azok kiváló minőségért, vagy legalábbis azért, hogy ott kitesznek egy táblát egy 10 cm mély, szőnyegnyi gödör előtt a középső sávban. Megnyugodtunk, hogy autónk tengelytörés nélkül átesett e számára nagy gondossággal készített túlélőtúrán, amit komolysága ellenére elég olcsón mértek, mindössze 4 dollárt kellett fizetni a játékért.
Az útról lekanyarodva még jó időbe telt, mire megtaláltuk a helyes irányt, immár térképpel, dél-Manhattan kis utcáin bolyongva. De három kisebb kör után eljutottunk a sziget másik oldalára, végighajtottunk a West Side-on, és bekanyarodtunk az egyik szimpatikus utcába a 45. környékén. Ott már állt a forgalom a színházi negyed közelében szokásos esti dugó jeleként, így gyorsan megpróbáltunk parkolóhelyet keresni. A parkolóházakban 10 dollár egy óra, az szóba sem jöhet, az utcán meg nincs hely. De nekünk nagy szerencsénk volt, egy teljesen üres hely éktelenkedett előttünk, ott le is tettük a kocsit.
Ha van New Yorkban egy hely, ami igazán a turisták számára készült, ennek minden negatívumával együtt, akkor az a Times Sqaure. Ha van New Yorkban egy hely, ahol az ember igazán érezheti a világ egyik legnagyobb városának lüktetését, a tömeg vonzását, a levegő vibrálását, a Times Square az. És ha van New Yorkban egy hely, amit nem lehet kihagyni, az pontosan a Times Sqaure.
Amikor először itt jársz, hirtelen arra gondolsz: itt vagyok? Ez az?! Látsz egy útkereszteződést, nem nagyobbat, mint ezer másik, és eszedbe jut, amit a filmekből és a híradók tudósításaiból hallottál róla, emberek millióival, New York közepén. Ez nem az, nem jó helyen járok. Aztán elszámolsz tízig, körbenézel, és rájössz: de igen! Ez az! Ilyet még nem láttál sehol! Az utcán hömpölyög az embertömeg, időnként le-lefolyik a járdáról. Ha tekintetedet a körben álló, 50 emeletes házakra veted, annyi fény tör rád az azok faláról mosolygó reklámokból, ami elég lenne egy kisebb település kivilágítására. A tér fehéren izzik a sötét éjszaka és New York közepén.
Az utcán autók tömege, állandó dugóban. Aki kétszer járt a városban, tudja, hogy erre nem szabad jönni. Mégis, mit látsz mindenfelé: tízméteres limuzinokat, extravagáns kocsikat, taxikat, nyitott emeletes buszokat. Mindenkit, aki látni akar és látszani. Akaratlanul sodródsz a tömeggel, nem tudsz ellenállni, elragad magával, mint a hullám a tengeren. Szemben tízemelet magasan háznyi kávéspohár reklámozza az amerikai nedűt, csábítóan és mesterségesen gőzölögve a tetején. Alatta az egyik hírtelevízió élő képernyője, szobányi méretben. Ahogy balra nézel, hatalmas játékbolt mellett haladsz el. Háromemeletnyi, üveg mögé bújtatott csillogás, benne hatalmas óriáskerékkel, abban fülig érő szájú gyerekekkel.
Mielőtt kifutnál a térről, a nevedet cirádásan papírra festő, magukat kínáló utcai művészjelölteken átbukdácsolva átvágsz a másik oldalra. Középen a hadsereg toborzó épülete, csak legyintesz. Körbejárod a teret, lassan megszokod a légkört, örömmel szívod magadba az életet. Éppen elhagyod az elektronikus tőzsde híres információs fény-szalagját, előtted már a hagyományos piacok adatai rohannak követhetetlen sebességgel. Megcsodálod, de hamar továbbmész. Egyébként sem értenél belőlük egy szót sem, ha nem a pénzügyi szektorban dolgoznál. Így is csak azt tudod, hogy mit akar jelenteni. Kíváncsian továbbmész, vajon van, aki ezt követi?!
A tér mindkét oldaláról bombáznak a fotonok, szinte már fáj. Haladsz a tömeggel, bemész középre, a két utca közepére. A Broadway és a 7. sugárút keresztezi itt egymást, szinte párhuzamosan futva tovább észak és dél felé. Ők alkotják a tér jellegzetes formáját. Középen két oldalról fognak közre az álló autók, közöttük biciklisek manővereznek vadászrepülőt megszégyenítő mozdulatokkal. Mindenfelől az ezerféle duda össze nem keverhető koncertje tör a füledbe. Nem hiányozhatnak a legnagyobb gyorsétterem-láncok üzletei, a legnagyobb médiatársaságok reklámjai, és amiből e tér neve származik, irodaházai sem.
Tovább folytatva utunkat rácsodálkoztunk a new yorki utca éjszakai életére, a nyüzsgő városra. A felhőkarcoló lábánál kialakított tér kövében megcsodálhattuk a diszkrét táblát, mely tudatja a figyelmes sétálóval, hogy magánterületen jár, amit bármikor, előzetes értesítés nélkül lezárhatnak. Eljutottunk a Central Parkig, ami csöndes és nyugodt szigetként, halvány fényekkel kacsintott ránk a nagyváros hangos és fényes éjszakájából. A park bejáratánál várakozó lovaskocsik meglepő látványt nyújtottak a 20-60 emeletes házak előtt, a busznyi hosszú luxuslimuzinok között.
Visszamentünk a kocsihoz. Látjuk ám, hogy a szélvédőnkre van tűzve valamilyen reklám, vagy hasonló. Büntetőcédulának is nézhetjük éppen, de a Marci megnyugtat, hogy az nem így néz ki, ez biztosan reklám. Beülünk a kocsiba, már indítom a motort, amikor mégis kiszállok, nem hagy nyugodni ez a cédula. Leveszem az ablaktörlő mögül, megforgatom, megnézem. Narancssárga boríték, New York városától. Talán mégsem csak jó utat kívánnak nekünk benne…
Kinyitjuk a borítékot, átnézzük, elolvassuk, és végül megértjük, hogy tűzcsap mellett parkoltunk. Elgondolkodva nézünk egymásra, ezt így nem tartjuk különösebben problémásnak. Mi buta Európaiak! Jobban megnézzük az írást, és fölfedezzük, hogy 105 dollárba került a tűzcsapos játék. Ebből már sejtjük, hogy itt ennek nem örülnek, és bosszúsan hazaaraszolunk az éjszakával együtt a városra boruló dugóban.
Egy életre megtanultuk, hogy Amerikában ne állj tűzcsap mellé, és ha New Yorkban üres parkolóhelyet látsz, akkor gyorsan hajts tovább!
Van egy barátom. Nagyon régóta ismerem, nagyon szeretem, és sok egyéb pozitív tulajdonsággal a feje tetején. Van egy ismerősöm, most ő a főszereplő, és az előbb elmondottak rá nem illenek.
Hogyhogy nem, e barátom többször járt New Yorkban, és ismer itt egy fotósboltot. Amolyan régimódit. Fel-alá járkáló tulajjal, mindent megszerzünk hozzáállással, giccsesen túlcsorduló kirakattal és ezerféle termékkel a világ minden tájáról. Itt lehet ám jó üzletet kötni! Egy vérbeli kereskedő vezeti, amolyan született fajta, aki pontosan tudja, hogy kinek mit és mennyiért lehet eladni. A barátom már vásárolt is többször nála, legnagyobb megelégedésére.
Legutóbb is arra járt és besétált, soha sem lehet tudni alapon. Ahogy ott nézelődött, a tulajdonos rögtön megkörnyékezte: miben segíthet, mit keres. Az érdeklődésre a barátom elmondta, hogy nem akar ő semmit, csak szétnézett, már megy is. A kereskedő – ahogy mondtam, olyan fajta, aki megérzi, ha ez tényleg így is van – néhány száz dollárért dolgozzunk pár percet alapon megpróbálta a barátomat rábeszélni, hogy legalább egy kis pénzt hagyjon ott nála, ha már betért. Addig mutogatta a termékeit, engedett az árakból, míg a barátom elhozott egy kb. 600 dolláros fényképezőgépet 300 dollárért. Mindenki elégedett volt, és habár nem tervezett vásárlás volt, de az ár igen meggyőző, és a rokonoknak is mindig jól jön egy értékesebb ajándék. És egyébként is, nem mindenki vehet New Yorkban fényképezőgépet…
A dolog úgy esett, hogy főhősünk, akinek ereiben minden folyik, csak kereskedők vére nem, meghallotta e történetet a barátom hiteles és személyes előadásában, az én nem kevésbé hiteles közreműködésemnek köszönhetően. Mármint hogy én vagyok az egyetlen kapocs a történetben ily módon összekerülő, a világban azonban ettől eltekintve teljesen véletlenszerűen és egymástól békés függetlenségben élő szereplők között. Főhősünknek azonnal felcsillant a kapitalizmus rothadó gyomrából utánadobott fényképezőgépekhez nem szokott szeme! Hónapok óta megvenni tervezett csoda csillogott e szemekben. Fényképezőgép, mely katalógusok, gyártók információinak alapos végigböngészése és összevetése után, márka, típus, szín, technikai adatok és egyebek pontos megjelölésével együtt már erőszakkal sem vehető el többet tőle.
Régóta járta a boltokat, elemezte az internet adatait, és e hosszas keresés után 600 dolláros árba kalibrált játékszer a sors véletlen kegyessége folytán most éppen betoppanni készült hozzá. Nem kellett több, főhősünk az eddig elhangzottakból leszűrte ama igen velős, de kevésbé életszerű tapasztalatot, hogy a new yorki kereskedőket milyen könnyű átverni. Ha ő bemegy ebbe a boltba és előadja a barátomtól megtanult trükköket, majd 300 dollárért kapja meg a csodát!
Nem is tudott aludni az elkövetkező napokban. Az idő múlásával egyre erősebben csillogott szemeiben a régen áhított masina, a megtakarított dollárok és mindenféle egyéb jó érzés. A lépések is könnyebben mentek neki talán, mintha a járda fölött lebegett volna. Nem hiányzott az egyszerű embereket könnyen eltöltő érzés sem, a mindennél jobb, amikor az élet annyi viszontagsága után, most az egyszer végre én verem át az egész világot.
Egyik nap útba is esett az üzlet. Főhősünk bemegy a boltba, csak tippelni tudok, hogy milyen gondolatok cikáznak az agyában. James Bond valószínűleg kevesebbet tett a világ megváltásáért az elmúlt fél évszázad során összesen, mint a jövőbeli fotósra a képzeletbeli tükörből ekkor visszamosolygó Ember. Kinézi magának a baseball sapkás, ötvenes férfit, akiről pontosan tudja, hogy az üzletvezető, a tulajdonos. Igen, őt fogja átverni. Úgy mozog, hogy hamar a látóterébe kerüljön. Az eredmény nem is marad el. Eladónk is látja már messziről a szárnyast a boltban, rá is startol.
– Mit adhatok?
– Semmi különöset nem szeretnék, a digitális fényképezőgépeket nézegettem, de már éppen megyek.
– Milyet szeretne?
– Nem akarok vásárolni, de a négy megapixeleseket nézegettem, amelyeken 6-szoros zoom van.
Igen, tipikusan ilyen az, aki nem akar vásárolni.
Csakhamar kiderül, hogy melyik az a pontos márka, típus, szín, gyári szám, amelyet nagyon nem akar megvenni. A kereskedő elmegy, kihozza egy dobozban, hogy megmutassa. Főhősünk szíve nagyot dobban, süt róla a boldogság, nyeregben érzi magát. Kézbe veheti a csodát, és lassan a kereskedőt is átveri!
– Igen, ez jó lenne. Mennyibe kerül?
– 999 dollár.
– Az sok. Annyit nem adok érte.
Itt jön egy hosszas alkudozás. Először memóriakártya kerül ingyen a gépbe, aztán kissé esik az ár. De úgy emlékszem, még elég messze vagyunk az eddigi legjobb ajánlattól…
– 899 dollárért odaadom a kártyával, de ennél többet nem tudok engedni.
– Köszönöm, én 600-ért láttam az interneten, ennyiért nem tudom megvenni.
– Nem tudok többet engedni, higgye el, már így is ráfizetek.
– Köszönöm, de én tényleg 600 dollárért láttam, és a Flash kártyával együtt is kijövök olcsóbban. Ha nem tud többet engedni, akkor elmegyek és megveszem az interneten.
– Ezt komolyan mondja? Fél órája alkudozik velem, aztán közli, hogy magának ez nem kell? Meg hogy én drága vagyok? Nézze, én nem szoktam ehhez hozzá, én ha valamit eladok, akkor azt a vevőim legnagyobb megelégedésére teszem. Én nem verek át senkit! Nem azért vezetem ezt a boltot 30 éve tisztességesen, hogy a magafajta szerencsejánosok itt próbálkozzanak és az én drága időmet rabolják! Ha nem kell magának a gép, akkor tényleg menjen, nem érek rá magával foglalkozni! Legközelebb ne is jöjjön erre, mert csak a hírnevemet rontja!
Igen. Ezt a kereskedő mondta. Így. De nem kell őt félteni, pontosan ismerte főhősünket: nagyon meg akarta ő venni azt a gépet. Sütött róla, ahogy belépett a boltba.
Szó szót követ, megegyeznek a 899 dollárban, elvégre így kezébe is veheti a gépet, biztosan azt is kapja, amit akart, még kártya is van hozzá, már ma használhatja is, nem is bántott meg senkit, és miért is jött ő ide, ha nem fényképezőgépet venni?!
– Akkumulátort nem kér hozzá? Az nincs benne.
– Nincs benne?? Én úgy tudtam, hogy benne van.
– Nem jól tudta, ehhez a típushoz nem jár.
– Persze, az is kellene…
– Tudok adni egy nagyon jót, és most csak 150 dollár, mert a géppel együtt veszi.
– … Jó.
Itt már mit mondhat? Vesztett.
Szépen becsomagolják a gépet, a kártyát, az akkumulátort. Mennek a pulthoz, jön a számla. (Azt itt hozzá kell tennem, hogy Amerikában minden ÁFA nélkül értendő. Tehát a termék árához mindig külön hozzászámolják az adót, ami New Yorkban kb. 9%.) Kereskedőnk számol, van egyszer a 899 dollár, az adóval 1150, van egyszer a 150 dollár, az adóval 199. Az összesen 1350.
Főhősünk nem számol, kifizeti a számlát, és boldogan eljön. Otthon meglátja, hogy a géphez eredetileg járt volna az akkumulátor. Azt is kiszámolja, hogy egyszer kb. 25%-os, egyszer pedig 33%-os adót fizetett. De boldog. Vett egy fényképezőgépet. Egy 600 dollárosat 1350 dollárért…
És az utószó: az Empire State Buildingben jegyre várva hatalmas plakátok hirdetik New York sokszínűségét. Az egyiken egy fotósbolt pultja, mögötte tetőtől talpig vallásukat nem titkoló emberek állnak boldogan, láthatóan a tulajdonlás örömével. A képen a felirat:
„Ahhoz, hogy New Yorkban fotóüzletet nyiss, nem kell, hogy zsidó légy. De nem árt.”
Első hétvégén nem hagytuk ki, hogy bemenjünk New Yorkba. Itt vagyunk a közelében, és egyikünk sem járt még ott, így nem volt nehéz rávenni magunkat, hogy vasárnap teljes napunkat ott töltsük.
Reggel kényelmesen felkeltünk, és lementünk az állomásra. Greenwich kb. 50 km-re van a várostól, és HÉV szerű vonatokkal lehet bejutni. Hétvégén óránként. Az ember fölszáll rá, és kényelmesen beutazik. Vasárnap legalábbis nálunk még lehet ülőhelyet találni, a vonat légkondicionált, tehát minden rendben. Kb. egy óra az út, és a legbelvárosabb belvárosba érkezünk.
A Grand Central pályaudvarra, ami egy igazán impozáns épület. Leírni nem lehet, de hatalmas várócsarnokát már több filmben láttam szerepelni, és amikor az ember belép, igazán megérinti a pompa, meg kissé a megalománia szele e kora-XX. századból itt maradt, máig is funkcionálisan is és az amerikai nagyság hirdetését illetően is jól működő épületben. Mindez ráadásul a 42. utcában van, ami Manhattan központjának számít.
Leszálltunk a vonatról, és először is elcsodálkoztunk a felhőkarcolókon. Azt hiszem ez kötelező, ha az ember először jár itt. Miután szereztünk egy térképet, kinéztük magunknak az Empire State Buildinget. Sok ötletünk nem volt, hogy mit csináljunk, az jó látványosnak ígérkezett, nem is volt túl messze, meg hát valamennyit sétálni is lehet, ami pedig ebben a városban az egyik legérdekesebb tennivaló.
Eljutottunk az Empire State Buildinghez, és megpróbáltunk fölmenni. Ez nem olyan egyszerű feladat. Egyszer sorba kell állni, amikor az épületbe szeretnél bejutni. Itt mindenedet átvizsgálják fémdetektorral. Ezután mindenféle tábla nélkül meg kell találni egy következő sort, ahol a jegyeket lehet megvenni. Ez kb. fél óra. Mármint a sor. De a hátunk mögött üres kordonok arra utaltak, hogy másoknak nincs ekkora szerencséje. Ha megvetted a jegyeket, akkor oda kell menni a liftekhez, és sorba állni, hogy bejuss valamelyikbe.
A lift fölvisz a 80. emeletre. Ott kiszállsz, és átmész egy másik sorhoz. Egy hatalmas teremben állsz, a sor tekereg mint a kígyó, az ablakok leredőnyözve, hogy növeljék a feszültséget. Azt tudod, hogy most már majdnem a világ tetején állsz (nem sok ennél magasabb épület van még most sem a földön, főleg ahová föl lehet jutni, meg főleg két éve), és csak rengeteg embert látsz türelmesen várakozni, meg reklámokat a TV-ben, hogy milyen jó is a kitudja milyen márkájú városnéző fülhallgató. Az ablakokon túlra pedig szelíden odaképzeled a látványt, New Yorkot a magasból, amiért jöttél és kifizettél 11 dollárt és már eddig is vártál majdnem egy órát. Csak reménykedsz benne, hogy egyszer neked is lesz részed benne. Szépen lassan eljutsz a liftekhez, amik fölvisznek a 86. emeletre, ami a teteje az épületnek, legalábbis ameddig turisták mehetnek.
Innen már kimehetsz a teraszra, és eléd tárul az egész város, vagy még több is. Nagyon szédítő látvány, megéri a várakozást. Minden alattad, hatalmas házak tűnnek kis viskónak ha lenézel, és az egész várost egy mozdulatlan kőtömegnek látod. Persze a város az város ameddig a szem ellát. Lenyűgöző az érzés, mi háromszor körbesétáltunk, hogy beteljünk azzal, amit látunk. Lefelé kicsit gyorsabb az út, és pillanatok alatt lent vagy a földszinten.
A sétánkat folytattuk délre, és megnéztük Greenwich Village-t. Ennek semmi köze ahhoz a helyhez, ahol lakunk, ez Manhattannak az a része, amit bohémnegyednek is hívnak. Hihetetlen élet mindenfelé, nem is lehet itt leírni, de az ember itt érzi igazán azt a lüktetést, amit New Yorktól elvár.
Megnéztük a Manhattan sziget déli csücskét is, a lerombolt tornyok helyét, ez elég megrázó volt így közelről. Végigsétáltunk a Wall streeten, persze ilyenkor errefelé nem sok mozgás van. Kijutottunk a kikötőbe, ahová a kompok érkeznek az ingázókkal hétköznapokon. Itt sikerült fölszállnunk egy Beast (szörnyeteg) nevű hajóra, ami igazi szórakozási élményt jelentett.
A jegyvásárlásnál azzal fogadnak, hogy terhes nők, szívbetegek stb. nem szállhatnak föl. Ez amolyan amerikai túlbiztosítottságnak tűnik. Megveszed a jegyet, eddig rendben. Beszállsz a hajóra, ami olyan mint egy verseny-motorcsónak, csak kb. 80 fős, és egy harapós szörnyetegnek van kifestve. A beszállásnál is minden rendben. Igazi amerikai életimádók fogadnak, amilyet az ember a filmekről elképzel. Nagy hasú, bajuszos, napszemüveges, egy szál pólóban járkáló 40 év körüli faszik. Kapitány meg kísérője. Mindegyiken kis rádiós mikrofon.
Amikor beszállsz a hajóba, akkor megkezdődik a szívatás. Nem olyan eszeveszett, de nálunk szerintem nem mernék ezt bevállalni. Azzal kezdik, hogy mikrofonnal hangolják a népet, aki itt meglepően fogékony is. Tehát a 80 turista ül a hajón, és ha a szakállas azt mondja, hogy üvöltsünk, akkor mindenki – gyerek, felnőtt, nagyapa – fülig érő szájjal üvölt.
A hajó mindenféle szóbeli ijesztgetések közepette kifut a kikötőből, szép lassan. Amikor kijjebb vagyunk, a mikrofonban megkérdezik, hogy kezdődhet-e a móka. A tömeg üvöltésére hihetetlen hangerővel nagyon pörgős zenét nyomnak oldalról a füledbe, és az addig lágyan ringatózó hajót megindítják az óceánnak. Olyan erő van abban a motorban, amit még motorcsónaktól sem vár el az ember. Állítólag 40-50 mérfölddel megy, ami nem gyenge.
Az egész út erről szól. Üvöltő zene, vigyorgó emberek, mindez hatalmas sebességgel száguldozva a vízen, néhány száz méterre a manhattani felhőkarcolóktól. A Szabadság-szobor környékén szembejön a másik Beast, ami a West Side-on lévő kikötőből indult, és azzal szórakoznak, hogy egymásnak csinált hullámokon dobálják a hajót teljes sebességgel. Szóval az egyik hajó a másik által keltett hullámokon ugrál, a másik meg fordítva. Közben a szakállasok vízipuskával – ennek minden elképzelhető méretével és kiadásával –, vízzel töltött léggömbökkel locsolják a közönséget. Ahogy mondom. Tengervízzel. Aki láthatóan kevésbé bírja, arra még többet öntenek. A végén már a pezsgős vödör is játszik, néha üresen (ilyenkor a poén annak a szerencsétlennek az arca, aki azt hiszi, hogy ráborítanak egy vödör vizet és a vödörben nincs semmi), majd rögtön utána tényleg vízzel tele, amikor is az újabb áldozat már előre röhög, hogy rá sem fognak semmit önteni. Utána meg a többiek röhögnek rajta.
A két hajó egymás mellett száguld, rádión összehangolva a zene, hogy mindkét hajón ugyanaz szóljon. A két kapitányok a hajó tetején egy kör alakú, nyitott fülkében állnak, majd a teljes sebesség mellet fölmásznak a tetejére, és a tomboló zene ritmusára verseny fekvőtámaszt nyomnak, miközben a hajók száguldanak, egymástól nem több, mint 8 méterre.
Az egész Beast-es utazás így telt el, és tényleg igazi élmény volt. A kikötőből elindultunk vissza a pályaudvarra, én közben mezítláb, mert a cipő annyira feltörte a lábamat, hogy vérzett, tehát egyszerűbbnek láttam New York utcáit kezemben a cipőmmel róni, még a metróra is így szállva föl.
A metrót úgy értük el, hogy Murphy valahol a közelben tenyereibe nagyot köpve dörzsölgette azokat. Miután rájöttünk, hogy lassan muszáj lesz feladni a gyaloglást, hogy elérjük a vonatot, megtaláltuk azt a lejárót, amin a nekünk megfelelő metrót lehet elérni. Amikor lementünk, a Marci bement a kapun az előre váltott jegyével, és én is beálltam, hogy végighúzzam az enyémet az olvasón. Az pedig nem engedett. Folyton csak azt írta ki, hogy húzzam le még egyszer. Hiába húzogattam, csak nem engedett be. Azt jó előre a lelkemre kötötték, hogy ne próbáljak meg bemászni a kapun, mert azonnal rám szállnak a biztonságiak. Tehát én szépen, türelmesen próbáltam a jegyemet az egyik majd másik kapu torkán lenyomni, a siker legkisebb érzete nélkül.
Közben befutott a metró, és nekem csak nem sikerült bejutnom, bármelyik kapunál is próbálkoztam. Amikor a metró kinyitotta az ajtóit, a Marcinak eszébe jutott, hogy ideadja a saját jegyét. Persze azt már eltette, így megpróbálta kiszedni a táskájából, a kapkodásnak köszönhetően elég kevés sikerrel. Nagy nehezen kinyitotta, és elővette a jegyet, amikor a metróban már szóltak, hogy menni szeretnének (nem ilyen kedvesen, gyakorlatilag az ajtók záródnak szöveg). A Marci ideadta a jegyet, és én kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, ne engedje el a metrót.
Majd lehúztam a jegyet, és az ajtó azonnal beengedett. Ekkor a metrónak már elkezdtek záródni az ajtói, a Marci pedig állt előtte, és nem tudta mit csináljon. Ismét kiabáltam, hogy fogja meg az ajtót, mert lekéssük a vonatot. Megfogta az ajtót, ami már majdnem becsukódott. Én rohantam a kapuktól, a metrónak minden ajtaja zárva, csak az az egy nem. A Marci nézett rám nagy szemekkel, hogy most ez tényleg megáll itt, vagy elindul, kezében az ajtóval. Odavetettem magam, és szétnyomva az ajtót, beestünk a kocsiba. Én persze mezítláb, kezemben a cipőmmel. Még ezek a sokat látott New Yorkiak is csak néztek.
A metró elindult, és szépen lassan közeledett a pályaudvar felé, ahogy a nagymutató is a 8-ashoz, amikor a vonatunk indult. Kb. 38-kor kiugrottunk a kocsiból, és én mezítláb folytatva utamat rohantam föl a lépcsőkön, át a hatalmas csarnokon, kiderítve, hogy honnan megy a vonatunk. Elértük.
Éppen a gquotert próbáltam utoljára tesztelni csütörtökön 4 óra pár perckor, mielőtt valós adatokkal is kipróbáljuk ([dzsíkuoter], nem fontos mi, ha van valami amivel nap mint nap dolgozol és nagyon utálod, akkor helyettesítsd be), amikor kissé megremegett a képernyő, elsötétült az iroda, majd rögtön utána a monitor is. Aztán visszajött minden. Mivel előző este már átéltünk egy pár másodperces áramszünetet, gondoltam ez itt így megy. Nem aggódtam, folytattam a gquoter beállítását.
Aztán megint elment az áram. Ugyanúgy. Először megremegett a monitor, aztán sötét lett, és a képernyő is elsötétült. Ennek azonban nem lett vége pár másodpercen belül. Mindenki csak mosolygott, és a sötét irodában másodpercenként halk fütyüléssel több tíz szünetmentes áramforrás (UPS) adott koncertet, tudatva a külvilággal, hogy eljött az ő idejük.
Először mindenki csak ült a helyén, várva a delejt. Aztán szépen lassan fölálltak az emberek. Szétnéztek, hogy vajon másoknál is elment-e az áram. El. A nagy baj csak akkor jött, amikor kiderült, a hídon is. Ez a termelés központja, itt készül a pénz. Pedig a hídnak szobányi UPS-e van, és hozzá külön dízel generátor, ami kimaradás esetén azonnal indul, hogy átvegye az energiaellátást. Most nem tette. Előző nap volt a negyedéves tesztje, azon átment, akkor meg minek aggódjon?
Emberek futkostak, idegesek voltak, akiknek meg semmi köze nincs a termeléshez, nyugodtan beszélgettek. Szépen lassan észrevettük, hogy nem működik mindegyik mobiltelefon. A készülék igen, csak nincs hálózat. A működő telefonokról mindenki megpróbált hazaszólni (a céges telefonok sem működtek, azok belső központon vannak), majd kiderült, hogy otthon vagy nincs vonal, vagy nem veszi fel az üzenetrögzítő. Ergo nincs áram.
Ez akkor lett egyre furcsábbi, amikor ez az otthon valakinek Queensben volt, New York egyik kerületében, kb. 50 km-re tőlünk. Jött a hír New Jerseyből is (70 km), hogy ott is kimarad az áram. Úgy tűnt, hogy ez egyre komolyabb.
Mivel semmiféle hírünk nem volt a külvilágról (a szerencsétlen UPS-ek egyedül a saját SUN-jainkat táplálták, amiken még normál időben sincs Internet, ráadásul a monitorok sem voltak rájuk kötve, hogy minél tovább bírják), mindenki próbált telefonon keresztül valamit megtudni. Én is SMS-eztem Magyarországra, hogy ugyan nézze már meg a Heki, hogy mi történik mellettem, szerintem megfelelő frászt hozva az otthoniakra. Onnan sem jött semmi konkrét hír, csak hogy már megy a tv-ben, és hogy hamarosan több hír lesz.
Lassan kiderült, hogy a fél keleti part áram nélkül van, még Kanada déli része is. Nálunk továbbra sem működött semmi, és kezdtek hazaengedni mindenkit, aki sem a termelésben, sem annak helyreállításában nem tudott részt venni.
Nagyon nem sietett senki, de lassan csak kezdett ürülni az iroda. Kedves főnököm nagyon érdeklődött, hogy ugyan miért nem megyek haza. Mondtam, hogy mit csináljak otthon? Nincs berendezett lakás sok könyvvel, az olvasáson kívül egyéb dolgot nem lehet áram nélkül csinálni. Lézengeni meg itt is lehet, és itt legalább vannak emberek. Meg egyébként is megvárnám a Marcit, akit még nem engedtek el, és csak egy kocsink van. Erre ő megjegyezte, hogy azért ennyire ne legyünk civilizáltak, hogy áram nélkül semmit sem tudunk csinálni, a Marci meg majd hazamegy vonattal. Aha, Miklós. És szerinted a vonatok mivel mennek? Tehát mégis ennyire civilizáltak vagyunk.
Sétálgattunk, nézelődtünk, átmentünk a másik épületbe. Ott volt áram (persze csak generátorról), és megtudtuk, hogy valami niagarai erőmű romlott el. Fél hat körül meguntuk, és elindultunk haza.
A városban (Greenwich) nyugalom volt, rendőrök irányították a forgalmat, kevés autó volt az utakon. Amikor felmentünk az autópályára, ott állt a forgalom. Nemhiába, mi is New Yorktól ellentétes irányban lakunk, és gondolom mindenki igyekezett hazamenni. Persze haladtunk valamennyire, nem volt nagyon vészes, de több mint fél órába telt az a pár mérföld hazáig.
A rádióban NY polgármestere nyugtatta az embereket, hogy nincs gond stb. Közben néha a rádió is elhallgatott (értsd nem volt áram az adóban), tehát tényleg minden rendben volt. Mesélte, hogy a hullámvasutakról is lehoztak mindenkit, a földalattiból is menekítik az embereket, és a magas épületekben is ugyanez a helyzet. Aki nagyon fönt lakik, annak nem lesz víz, mert oda áram nyomná föl. Az menjen le valami alsóbb szintre és kopogtasson be a szomszédhoz egy pohár vízért. Hát igen. Milyen nagyszerű is lehet föl-le libbenni negyven emeletet ha megszomjazol.
Hazaértünk. Az utcánk békebeli hangulatot árasztott. Emberek ültek a házak előtt és beszélgettek. Mindenhol csend, semmi sem zúgott, semmi sem zakatolt. Mit is csináljunk mást, menjünk el az óceánhoz. Ugyan nem úsztunk benne, mert éppen apály volt, de legalább combközépig sétáltunk egyet, ha már itt lakunk tőle két utcányira.
Gyerünk vacsora, persze csak azt, ami otthon van, mert el sem tudtuk képzelni, hogy bolt működhet ilyenkor. Étteremre gondolni sem mertünk. Szépen végiggondoltuk, hogy mit akarunk enni, majd gyorsan kinyitottuk a hűtőt és kivettük amit választottunk, nehogy túlságosan felmelegedjen a többi. A vacsora végére egészen különleges hangulatba jöttünk, mert bár jóízűen ettünk, de eljövén a teljes alkony, már nem láttuk a másikat az asztal végén. A vacsorát sem.
Vacsora közben az az ötletem támadt, hogy nézzük meg a belvárost, úgysem láttunk még ilyet. Tényleg nem. Habár egy-két épületben volt valamennyi világítás, gondolom ezeknek generátoruk volt, nagyjából az egész város (Stamford) sötét volt. Az egyedüli fény az autók lámpája, a rendőrautók reflektora és villogója volt. A bárok és éttermek nyitva voltak, ott gyertyával világítottak. Még egy boltot is láttunk nyitva, szintén gyertyafény a pulton.
Hihetetlen hangulat volt mindenhol. Az emberek valami természetfölötti mámorral örültek a természetesnek, mindenki vidám volt, rengetegen voltak az utcán. Párok sétáltak egymás mellett, a romantika fokozásaként kezükben zseblámpával. A szórakozóhelyek többsége tele. Bent gyertya, az utcán asztalok, azokon is gyertya, és egy autó mindegyik előtt, amiből üvölt a zene. Mindehhez a rendőruatók villogói még stroboszkóp hatását is keltették. Tényleg tuti volt a hangulat.
Fagylaltos autóból kiszűrődő neonfény világította meg a sötét utcát, emberek álltak előtte sorba és rohantak felé nagy lelkesedéssel. Türelmesen kivárták a sorukat, hogy valami hideghez juthassanak. A kocsi falán a fagylaltok képei, melyek nagy részén az elfogyott felirat díszelgett.
Sokat nem maradtunk, elvégre a technikába vetett hit és munkáltatónk komolyságának ismerete a legkisebb kétséget sem hagyta bennünk afelől, hogy másnap dolgozni fogunk.
Este volt még gyertyás zuhanyozás – még jó hogy vettem fahéjas gyertyákat –, fekvés a nagy sötétben és elmélkedés a világ dolgairól. Ilyenkor tényleg nem tudsz mást csinálni. Ilyenkor nagyon sötét van.
Éjfélkor pontban visszajött az áram. Majd el is ment. Ekkor az utcáról hatalmas füttykoncert zaja hallatszott be, az emberek láthatóan tényleg élvezték ezt az egészet. Kb. éjfél után 45 perccel aztán végleg visszajött, és mindenki nyugodtan alhatott.
Másnap már csak annyi érdekesség volt, hogy állítólag még New York több részén is csak pénteken délután kapcsolták vissza teljesen az ellátást, és Detroitban akár vasárnapig is eltart a kimaradás.
Így telt ez a kellemes nap Amerikában, a világ egyik leggazdagabb országában. Mindent lehet itt kapni, kár volt bármit is hozni Magyarországról, csak a fáklya ne maradt volna otthon… Érdemes megnézni képeket, pl. www.cnn.com New Yorkról, a nagyság és haladás városáról, amint az utcán összesereglő emberek és sötét kőtömbök valami kétes gazdagságot vizionálnak. Európai szemmel elképzelhetetlen volt ez az egész, de az itteniek láthatóan nyugalommal és lelkesedéssel viselték. New Jersey-i rokonomtól is csak annyit kaptam másnak egy e-mailben, hogy minden rendben van-e, mert 13 éve nem volt ekkora. Hát igen. Ez Amerika.
Nagyban másolgatok föl képeket a Yahoo gruopos honlapra, és csak
megakad a művelet. Hiába ikszelgetem újra meg újra, mindig ugyanott
megakad. Gondolom egyenként majd künnyeb lesz, de nem megy.
Megnézem hogy melyik kép az, amelyiket ennyire nem szeretnék, hát
látom, hogy a New Yorki tőzsde van rajta, nagy amerikai zászlóval, és
címnek azt adtam neki, hogy NYSE.
Azért elhessegetem magamtól az először közeledő gondolatokat,
dehát mégiscsak itt vagyok már pár hete, lehet hogy igen, jól
gondolom. És láss csodát, amint megváltoztatom a kép címét (így lett
„mi ez?”), rögtön föl lehet tölteni.
Normálisak?
Másnap reggel tízkor vártak minket a munkahelyen. Még este séta közben megnéztük, hogy hol van, így nem kellett attól félnünk, hogy nem találunk oda. Az épület a város központjában, a főutca legtetején van. Pickwick Plazanak hívják, vidéki jellegű irodaház, csak két emelet az egész. Persze négy parkolószint tartozik hozzá, de hát ezért Amerika ez itt.
A cég az elsőn van, ott várt minket a recepciónál Cathy Audia, akit már ismertünk a levelekből. Először is sűrű bocsánatkéréssel kezdte, de két hétig Californiában nyaralt, és épp az előbb olvasta el a leveleinket, amelyben érdeklődünk, hogy mégis mit csináljunk a repülőtéren, ha megérkezünk. Időben.
Fogadott minket Gálik Milán, aki állítólag valamikor régen ugyanúgy ment ki, mint mi, de most már valami nagyfőnök a cégben. Körbevezetett, leültetett, kérdezett néhány szót, majd következtek az interjúk, amelyek során ki kellett deríteni, hogy melyikünk hová kerül.
A cég egyébként érdekes, így kívülről nézve legalábbis. Nagy, mert az épület teljes első szintjét elfoglalja, és még a másik épületben is van belőle. Ezen kívül a világ több pontján is vannak irodák, kb. 400 fő. A fejlesztő munka azonban jórészt itt folyik. Egyébként az alkalmazottak számától eltekintve a cég értéke olyan 1.2 milliárd dollár, tehát tényleg nem kicsi. Az, hogy ezt ilyen kevés alkalmazott termeli meg csak a hatékonyságot bizonyítja.
Habár nem ott dolgozunk, de első nap igazán nagy benyomást az ún. híd tett ránk. Ez az a hely, ahol a kereskedők (pilótának hívják őket) dolgoznak. Két ilyen híd van itt Greenwichben. Az egyik egyszerűbb, minden asztalon 4-5 LCD monitor szintén ugyanez az asztalok fölött, a monitorokon színes grafikonok és számsorok, és mindegyik asztal előtt ül egy ember, aki bőszen nézi a számokat és láthatóan nagyon koncentrál rájuk, meg néha telefonál. Van még néhány másik ember, aki járkál közöttük és szintén nagyon figyelmesen nézeget, szóval látszik, hogy itt komoly munka folyik.
A másik híd azonban az igazán érdekes. Ez egy hosszúkás, nyitott irodarészen van. Középen egy folyosó megy végig. Egyik oldalán, egy kissé beljebb hosszú fehér fal, amelyre szintén számokat és grafikonokat vetítenek ki. Rengeteg adat, fogalmunk sincs, mire valók vagy mit jelentenek, de nagyon jól néz ki. A folyosó másik oldalán – 3 sorban, mint a moziban, az egyik sor magasabban mint a másik – ülnek a pilóták, mindegyikük előtt LCD monitorok. A fal előtt is rengeteg ember áll. Szintén folyik a beszélgetés, figyelik a számokat. Szóval belépsz, és azt látod, hogy minden modern, rengeteg adat mindenhol, rengeteg ember jár körbe-körbe és láthatóan nem a hétvégi programjukról beszélgetnek.
Persze a fejlesztők nem ilyen helyen dolgoznak, a mi irodánkban nincs sem mozgás, sem színes adatok, sem LCD monitorok. Nagyjából két gép jut egy emberre, mert a fejlesztés SUN-okon folyik, amik teljesen el vannak vágva a külvilágtól, illetve csak belső hálózaton keresztül kommunikálnak még a más földrészeken lévő gépekkel is. Aztán beosztástól meg osztálytól függően van PC is néhány embernek, azon meg lehet internetet nézni meg emaileket olvasni. Persze – például a mi részlegünkön – csak szigorúan munka céljából, és például nekem nem is jár még PC.
Egyébként az egész cégből sugárzik a profizmus, nem látni fölöslegesen lézengő embert, mindenkiből árad a szorgalom, és ez természetesen visszatükröződik az adatokon is. A cég gyakorlatilag elsősorban Market Maker, ami azt jelenti, hogy állandóan vételi és eladási ajánlatokkal kell bent lennie azokon a tőzsdéken, amelyeken regisztrálva van. Magyarul, ha bent van egy eladási ajánlatom és az teljesül (megveszik), rögtön ott kell lennem egy másikkal, különben felfüggesztenek az adott piacon. Állítólag a napi forgalmazott mennyiség 300-400 millió dollár, el lehet képzelni, hogy milyen munka van e mögött. Magát a teljes munkát a szoftverek végzik, a pilóták a futásukat ellenőrzik és figyelik az új lehetőségeket.
Az amerikai munkamorálból is volt részünk tapasztalatot szerezni. Természetesen a saját bőrünkön, hisz nem számítunk külön embernek, ugyanolyan feltételek vonatkoznak ránk, mint bármilyen helyire.
A munkaszerződések itt olyan formában köttetnek, ahogy a két félnek jól esik. Nincs ilyen vagy olyan biztosíték, kötelező elemek (Ez közben kiderült, hogy nem teljesen így van, de inkább a pereld-be-a-másikat-többmillió-dollárra a divat, nem az egyértelmű és mindenkit ésszerűen védő munkaszabályozás). Tulajdonképpen az évi szabadságok számát is minden cég saját maga határozza meg, csak legyen benne a szerződésben. Ezen kívül a betegszabadság és egyebek is más, mint nálunk. Ha öt napnál kevesebbet vagy beteg, akkor az a szabadságodból megy le. Gusztustalan…
Első napunk jórészt azzal telt, hogy különböző csoportvezetők interjúztattak minket, majd a nap végén közölték, hogy melyikünk melyik csoportba kerül. Ekkor megkaptam az asztalomat, gép még nem volt rajta, ezért átültettek egy másikhoz, és ismerkedjek a környezettel.
Azóta így mennek a napok. Már a második héten járunk, de még most is a rendszer felállítása folyik. Én sem értem igazán hogy micsoda ez az egész, de semmit sem egyszerű beállítani a gépemen. Szóval írok valamennyi kódot is, de nagyrészt a beállításokat ellenőrizgetem, fájlokat másolok stb. Egyelőre elég unalmas, főleg mert egy akkora rendszer, amelyet nem lehet átlátni pár nap alatt, tehát a legjobb hozzáállással is vakon csinálom a dolgomat.
Amikor fölszálltunk a repülőre, nem tudtam, mi vár rám. Nagyon messze jöttünk, és egy olyan világba, amelyről inkább csak elképzeléseim voltak, mint bármilyen konkrét tapasztalat.
A repülőút nagyon hosszú volt. Amikor megérkeztünk Prágába, először is egy jól ellátott és felszerelt repülőtéren találtuk magunkat. Megdöbbentő, de azt hiszem sokkal jobban ki tudták használni a keleti forgalom megnövekvő volumenét. Hatalmas repülőtér mozgójárdákkal, mindenhol Amerikába menő repülőgépek. Csak a mi beszállásunkkor is a szomszéd kapuból indult egy Kanadába. A második csekkolás elég bonyolult volt, mert külön átvizsgáltak mindenkit. Szóval egy sima átszállásnál kb. fél órát álltunk sorba (rengeteg ember előttünk), és a kézipoggyász kipakolásától a fémdeketor-kapun át a személyes átvizsgálásig (mármint egy külön kis kézi fémdetektorral) mindent túl kellett élnünk. Azt hittem, sosem jutunk be, mert előttünk éppen egy szerencsétlen fiatal pár a kézipoggyászban akarta kivinni a nagymama elemózsiás szekrényét meg a teljes manikür készletet, aminek persze a biztonságiak nem örültek. Nekem is kipakoltatták a hátizsákomat, mert laptop volt benne. Külön megnéztek mindent.
Végre bejutottunk a gépre, és egy borzalmasan hosszú út következett. Persze csak egy átlagos átkelés a kontinensek között, de mivel nekem először volt részem ilyenben, ezért nagyon hosszúnak tűnt. 9 óra, és semmi sem történik. Két étkezés, közben filmek (egy amerikai meg egy cseh, de nem voltak túl érdekesek), bemutató New-Yorkról, kandi kamera stb. Aludni elég nehéz volt, nem is nagyon sikerült.
Az üléseket sikerült úgy megkapnunk, hogy lehetőleg a gép két külön végébe kerüljünk újdonsült társammal, a Marcival. Így nem elég a hosszú idő, még egyedül kellett azt elviselni. Kifogtam, hogy a beszállásnál szerencsétlen fiatalok ültek mellettem. Útközben nem volt velük gond, néhány kötelező tizenéves smacitól eltekintve kulturáltan viselkedtek. A leszállás előtt kitöltették velünk a belépéshez szükséges kártyákat, és végül megérkeztünk.
A new yorki repülőtér volt az első csalódás Amerikában. Amíg kijutottunk a belépéshez, csak annyi tűnt föl, hogy nagyon régi. A beengedés nem volt túlságosan bonyolult, megkérdezték a beosztásomat, hogy mi a cég címe, majd az annyira fontos I-94 kártyát beletűzték az útlevelembe és már kész is volt.
Megkaptuk a bőröndöt, kijutottunk a zárt területről, és az előcsarnokban már várt minket a sofőr. Szívélyesen üdvözölt, majd elcsodálkozott, hogy mennyi cuccunk van, mert ez nem fér be az autójába. Volt 4 bőröndünk, nem tudom, hogy mit vártak két embertől, aki egy kontinenssel arrébb akar új életet kezdeni.
Sofőr felhívta a főnökét, majd átadta a telefont. Ott nagy sajnálkozással közölték, hogy legalább másfél óra, mire tudnak valakit küldeni, üljünk türelmesen. De nehogy elmenjünk a helyünkről, mert nem tudnak megtalálni. Szóval két óra a váróteremben úgy, hogy otthon már este 11 van, és elég fáradtak vagyunk.
A III. kerületi rendelőintézet valamelyik szintjének váróterme nagyobb és talán szebb is (ez nem biztos), mint a JFK repülőtér számunkra kiszemelt helyisége. Kis tér, minden nagyon idegen, csak barátságtalan anyagok. Térerő semmi, mert pincében vagyunk. Mivel legalább fél óráig biztosan nem számíthatunk a sofőrre, ezért úgy döntünk, hogy fölmegyünk telefonálni.
Ez aztán még rosszabb. Még kiábrándítóbb, itt a liftektől egy pár méter széles folyosó vezet az ajtókig, ami pedig már az utcára nyílik. Elég furcsa ez ahhoz képest, amire vártam. Itt vagyunk a világ egyik legnagyobb városának egyik repülőterén, és annyi az előtér, mint egy koszos vidéki vasútállomáson. Mindegy. Innen legalább sikerül hazatelefonálni, és legalább az otthoniakat megnyugtatni, hogy megvagyunk.
Szerencsére másfél órán belül megérkezett a sofőr. Őt követtük, kimentünk az épületből, szembecsapott a 32 fok (Celsius), és nagyon lerobbant járdákon majdnem egy kilométert mentünk egy parkolóig, ahol az autója állt.
Nem ám taxi, vagy kisbusz, vagy hasonló. Egy valaha gyönyörű Lincoln, de ma már jó eséllyel tinédzser. Benne akkora kupleráj volt, amit az ember csak filmekben szokott meg a renitens zsarutól. A műszerfal leöntve kávéval, papírok, poharak szétdobálva, térképek bedobva a két ülés közé. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha ez a nagy autó – persze nagy autó, akkor mekkora lehetett az előző? Egy Lada? Nem volt gond, Ahmed, a sofőr bepakolta a csomagjainkat. A két hatalmas bőrönd egymás mellé(!) könnyen befért a csomagtartóba, másik kettő meg a hátsó ülésre, és még mi is kényelmesen ültünk.
Beültetett minket, majd megkérdezte, hová megyünk. Elmondtuk a címet, majd megkérdezte, hogy az hol van. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk mind a ketten, de Marci barátom a hátsó ülésen föltalálta magát, és előreadta Ahmednek a levelet, amelyben benne volt a szálloda telefonszáma. Ahmed telefonon lebeszélte az útvonalat, és elindultunk.
Budapesten a szakadt, foltozott utak kényelmes és modern lehetőséget jelentenek minden gumikerekű járműnek, összehasonlítva a new yorkiakkal. Toldozott-foldozott, szeméttel teli, betonkerítésekkel lezárt, hihetetlen autópályák. Egyik oldalon csodálatosan rendezett, zöld gyep virágokkal, másik oldalon derékig érő gaz. Mindezek mellé a 3 sávos autópálya fölött kilométereken keresztül párhuzamosan hídon egy autóút, valószínűleg csak ott volt hely.
Persze úthálózatilag nincs gond, van mindenfelé rengeteg, de borzalmas állapotban. Kátyúk, foltok mindenfelé. Néhány hídon a pálya vasból. Azt már csak később éreztük, hogy ilyenkor a kocsi legalább olyan jól kormányozható, mintha villamossínen hajtanánk. Mindez autópályán…?!
Sikerült belekerülnünk a 4-ei hétvégét követő hatalmas dugóba, így több mint egy óra volt, mire átértünk Greenwichbe.
Itt azonban minden más volt. Gyönyörű zöld, rendben tartott házak (az utak itt sem európai minőségűek azért), fák, a fákon mókusok, nyulak a fűben, és mindez a város közepén. A szállodánál kiszálltunk, bejelentkeztünk, majd fölhozhattuk bőröndjeinket a harmadik emeletre, lift nélkül. Ez még kellett a nap végére.
Este még sétáltunk egyet a városban – nem hagyhattuk ki az óceánt – aztán aludtunk, mert természetesen másnap már elvárták, hogy munkába menjünk.
2003. és 2005. között abban a szerencsében volt részem, hogy majdnem két évet az Amerikai Egyesült Államokban tölthettem. Mivel teljesen legálisan, mintegy itteni munkavállalóként dolgoztam, laktam, éltem, ezért a mindennapok Amerikájába tudtam bepillantani.
Az élmények, amik értek, sokkolóak voltak. Minden volt amit ebben az országban láttam, csak az nem, amit az irgalmatlan propaganda hatására otthon elképzeltem róla. A legelső napokban elhatároztam, hogy leírom itteni élményeimet. Nem annyira személyes formátumban, mintha naplót írnék, arra úgyis maximum egy-két ember lenne kíváncsi rajtam kívül. De nem is akartam teljesen objektív képet alkotni. Azt úgyis lehetetlen, ráadásul ott van arra Hollywood, ami annyira tökéletesen végzi ezt a munkát, hogy egy nem létező országot mutat be létezőnek a világnak és önmagának, „Amerika” címkével ellátva. Az álomgyárral én nem tudom felvenni a versenyt.
Úgy döntöttem, hogy a személyes tapasztalataim Amerikáját mutatom be, olvashatóvá csomagolva. Egyszerűen csak úgy, ahogy én láttam. Remélem, aki olvassa, kicsit azt is érezni fogja, hogy én hogyan töltöttem ezt a két évet, de elsősorban egy, a megszokottól eltérő képet kap Amerikáról. Egy képet ízig-vérig európai szemmel, ami talán közelebb van az igazsághoz, mint az eddigiek. Persze hogy ki mit hisz el vagy gondol igaznak, az mindenkinek a saját dolga. De több szemszögből látni és láttatni dolgokat, nem tudok értékesebb dologot a világon.
